3.Fejezet

4.Fejezet Ébredés Címmel. 2009.10.30.-án kerül fel.
3. A VÉG

Teljesen visszataszítónak éreztem magam a reggel. Nem aludtam jól; a kezem égett és fájt a fejem. Nem segített a kilátásaimon, hogy Edward arca zavartalan és zárkózott volt, ahogy gyorsan megcsókolta a homlokomat és kimászott az ablakon. Féltem attól az időtől, amíg eszméletlen voltam, féltem attól, hogy az alatt az idő alatt, megint a jóról és a rosszról gondolkozott, míg engem nézett alvás közben. Az aggodalmam úgy tűnt fokozta a fejemben lévő dübörgés intenzitását. Edward az iskolánál várt rám, mint mindig, de az arca még mindig nem volt rendben. Valami bele volt égetve a szemébe, amiben nem voltam biztos, hogy mi is – és ez megijesztett. Nem akartam felhozni a múlt estét, de nem voltam benne biztos, hogy kerülni a témát jobb lenne-e. Kinyitotta nekem az ajtót.
- Hogy érzed magad?
- Tökéletesen. – hazudtam, miközben megrázkódtam, ahogy az ajtó csapódása visszhangzott a fejemben. Csendben sétáltunk, ő lerövidítette a lépéseit az enyéimhez. Annyi kérdés volt, amit meg akartam kérdezni, de a legtöbb kérdéssel várnom kellett, mert legtöbbjük Alice-nek szólt: Hogy volt Jasper ma reggel? Miket mondtak, mióta elmentem? Mit mondott Rosalie? És ami a legfontosabb, mit lát most az ő furcsa, szubjektív látomásaiban; mi fog történni? Vajon sejti, mit gondol Edward, miért ilyen komor? Van valami alapja a gyenge, ösztönös félelmeimnek, amiktől nem tudok megszabadulni? A reggel lassan telt. Türelmetlenül vártam, hogy láthassam Alice-t, bár nem igazán tudtam volna beszélni vele úgy, hogy Edward is ott van. Edward zárkózott maradt. Alkalmanként kérdezett a kezemről és én hazudtam. Alice általában utolért minket ebédnél; nem kellett lépést tartania egy olyan lomha emberrel, mint én. De nem volt az asztalnál, egy tálca étellel várva minket, amit úgyse evett volna meg.
Edward nem mondott semmit a hiányáról. Elgondolkoztam, hogy vajon az órája tart-e tovább; mindaddig, míg meg nem láttam Connert és Bent, akik a negyedik órai Franciára jártak vele.
- Hol van Alice? – kérdeztem aggódva Edwardtól a müzliszeletet bámulva, amit eddig lassan görgetett az ujjhelyein, míg válaszolt.
- Jasperrel van.
- Jasper jól van?
- Elment egy időre.
- Mi? Hova?
Edward vállat vont.
- Semmi konkrét helyre.
- És Alice is. – mondtam csendesen kétségbeesetten. Persze, ha Jaspernek szüksége van rá, megy.
- Igen. Egy ideig távol lesz. Próbálta meggyőzni, hogy menjen Denaliba.
Denaliban él egy másik bandája a különleges vámpíroknak – a jó vámpíroknak, mint Cullenék. Tanya és családja. Egyszer-kétszer hallottam róluk. Múlt télen Edward hozzájuk menekült, mikor az érkezésem nehézzé tette számára Forksot. Laurent, James kis csoportjának legcivilizáltabb tagja is oda ment inkább, mint hogy Jamest pártolja a Cullenék ellen. Volt értelme annak, hogy Alice azt javasolta Jaspernek, hogy oda menjen. Nyeltem, próbáltam leküzdeni a hirtelen görcsöt a torkomban. A bűntől előrebólintottam a fejem, a vállaim beestek. Én kergettem el őket, úgy ahogy Rosaliet és Emmettet is. Kész ártás vagyok.
- Fáj a kezed? – kérdezte aggodalmasan.
- Kit érdekel a hülye kezem? – morogtam gyűlölködve.
Nem felelt és én az asztalra hajtottam a fejem. A nap végére a csend már nevettségessé vált. Nem akartam én megtörni, de nyilvánvalóan ez volt az egyetlen esélyem, ha azt akartam, hogy valaha is hozzám szóljon megint.
- Később átjössz ma este? – kérdeztem, ahogy csöndesen a furgonomhoz kísért. Mindig átjött.
- Később? – Elégedett voltam, hogy ez meglepte.
- Dolgoznom kell. Cserélnem kellett Mrs Newtonnal a tegnap miatt.
- Oh. – motyogta.
- Szóval átjössz, mikor otthon leszek, ugye? – utáltam, hogy hirtelen nem voltam benne biztos.
- Ha szeretnéd.
- Mindig szeretnélek. – emlékeztettem, talán egy kicsit több intenzitással, mint amilyenre a párbeszédnek szüksége volt. Azt vártam, hogy nevetni vagy mosolyogni fog, vagy valahogy reagál a szavaimra.
- Akkor jó. – mondta változatlan hangon. Ismét megcsókolta a homlokom, mielőtt becsukta utánam az ajtót. Aztán megfordult és méltóságteljesen a kocsija felé indult. Képes voltam kihajtani a parkolóból, mielőtt a pánik elért volna, de nagyon ziháltam, mire Newtonékhoz értem. Csak időre van szüksége, mondtam magamnak. Túljut rajta. Talán azért volt szomorú, mert a családja eltűnt. De Alice és Jasper hamarosan visszajönnek és Rosalie és Emmett is. Ha segítene, távol maradnék a nagy fehér háztól a folyó mellett – soha többé nem tenném be oda a lábam. Még mindig találkoznék Alice-szel az iskolában. Vissza kell jönnie az iskolába, ugye? És amúgyis sokszor volt nálunk. Nem akarná megbántani Charlie-t azzal, hogy nem jön át. Kétség sem fér hozzá, hogy Carlisle-lal is gyakran összefutnék – a sürgősségin.
Mindezek után, ami tegnap történt semmi nem volt. Semmi nem történt. Csak elestem – ebből állt az életem. Tavaly tavaszhoz képest különösen jelentéktelennek tűnt. James összetörten és vérvesztés miatt, majdnem halottan hagyott ott – és mégis, Edward jobban kezelte a kórházban töltött végetérhetetlen heteket, mint ezt. Ez most azért van, mert nem egy ellenségtől kellett megvédeni? Mert a testvérétől? Talán jobb lenne, ha elvinne engem, minthogy a családja szóródjon szét. Csökkent a levertségem, ahogy fontolóra vettem a megszakítás nélkül együttöltött időket. Ha csak az év végéig kibírná, Charlie nem tudná meggyanusítani. Elmehetnénk főiskolára, vagy azt tettetnénk, hogy oda megyünk, mint ahogy Rosalie és Emmett az idén tette. Edward biztosan várna egy évet. Mi egy év egy halhatatlannak? Még nekem sem tűnik soknak. Képes voltam eléggé lenyugtatni magam ahhoz, hogy ki tudjak szállni a furgonomból, és az üzlethez sétáljak. Mike Newton előbb ért oda ma és mosolygott és integetett, mikor beléptem. Megragadtan a mellényemet, közben határozatlanul bólintottam felé. Még mindig kellemes forgatókönyveket képzeltem el, ami az én menekülésemről szóltak Edwarddal különleges, egzotikus terepekre. Mike zavarta meg a fantáziálásom.
- Milyen volt a születésnapod.
- Ugh, – nyögtem. – Örülök, hogy vége.
Mike a szeme sarkából úgy nézett rám, mintha őrült lennék. A munka elhúzódott. Ismét látni akartam Edwardot, reménykedve, hogy a nehezén már túl van, bármi is volt az pontosan, mire újra látom. Semmiség, mondogattam magamnak újra és újra. Minden visszatér a régi kerékvágásba. A megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, mikor ráfordultam az utcánkra és megláttam Edward szürke autóját a házunk előtt parkolni, elsöprő és részegítő volt. És mélyen zavart, hogy ennek így kellene lennie. Besiettem a bejárati ajtón, szólítva őket, mielőtt még teljesen beértem volna.
- Apa? Edward?
Ahogy beszéltem, hallottam az ESPN SportCenterének betétdalát a nappaliból.
- Itt vagyunk. – szólt Charlie
Felakasztottam az esőkabátom a fogasára és a sarkon túlra siettem. Edward a karosszékben ült, az apám a kanapén. Mindkettejük tekintete a TV-re tapadt. Ez apám részéről normális volt. Edward részéről már nem igazán…
- Szia. – mondtam gyengén.
- Szia, Bella. – válaszolt az apám, a szemét el sem mozdítva. – Ettünk egy kis hideg pizzát. Azt hiszem, még mindig az asztalon van.
- Oké.
Az ajtóban vártam. Végre, Edward rám nézett egy kedves mosollyal.
- Mindjárt megyek utánad. – ígérte. A szemei visszatértek a TV-re. Újabb percig bámultam, sokkolva. Úgy tűnt egyikük sem vette észre. Éreztem valamit, talán a pánikot, amint elönti a mellkasom. A konyhába menekültem. A pizza egyáltalán nem kecsegetett. Leültem a székemre, felhúztam a térdeimet és átöleltem őket a kezeimmel. Valami nagyon nem volt rendben, talán még inkább, mint ahogy én azt észleltem. Férfiak összeütközésének és kötekedésének hangja továbbra is hallatszott a TV-ből. Próbáltam kontrolálni magam, gondolkodni. MI a legrosszabb, ami történhet? Összerezzentem. Ez minden bizonnyal nem a helyes kérdés. Nehezemre esett rendesen lélegezni. Oké, gondoltam újra, mi az a legrosszabb, amit túlélhetek? Nem szerettem ezt a kérdést sem. De átgondoltam a lehetőségeket, aminek ma agyaltam. Távol maradni Edward családjától. Persze, ebbe nem számíthatja bele Alice-t. De ha Jasper elveszíti a kontrollját, az idő, amit vele tölthetnék, megrövidülne. Bólintottam magamban – ezzel együtt tudnék élni. Vagy elmenni. Talán nem akar várni az iskola végéig, talán most kellene. Előttem, az asztalon, az ajándékok voltak, amiket Charlie-tól és Renée-től kaptam, ott, ahol hagytam őket; a fényképezőt, ami az album mellett volt, nem volt alkalmam használni a Cullenéknél. Megérintettem az album csinos borítását, amit az anyukámtól kaptam és sóhajtottam, Renéere gondolva. Valahogy, ilyen hosszú ideje nélküle élni nem tette könnyebbé a még tartósabb különvállás ötletét. És Charlie is egyedül maradna itt, száműzve. Mind a ketten megbántódnának. De visszajönnénk, nemde? Meglátogatnánk őket, természetesen, nem? A térdemre hajtottam a fejem, a szüleim szeretetének kézzelfogható jeleit bámulva. Tudtam, hogy az út, amit választok, nehéz lesz. És, mindezek ellenére, a legrosszabb forgatókönyvre gondoltam – a legrosszabra, amit túl tudnék élni. Ismét megérintettem az albumot, átlapozva a fedőlapom. Kis fém sarkak már a helyükön voltak, hogy az első képet tartsák. Nem volt rossz ötlet, hogy emlékeket készítsek az életemről. Egy furcsa vágy kezdett úrrá lenni rajtam. Talán nem maradok már sokáig Forksban. A fényképezőgép csuklópántjával játszottam, és azon tűnődtem, mi legyen az első képkocka. Vajon közel állna a valósághoz? Kételkedtem. De ő nem aggódott azon, hogy üres lenne. Kuncogtam magamnak, a tegnapi önfeledt nevetésére gondolva. A kuncogás abba maradt. Annyi minden változott és annyira hirtelen. Ettől szédelegni kezdtem, mintha valaminek a szélén állnék, valahol nagyon magason. Nem akartam többé arra gondolni. Megfogtam a fényképezőgépet és felmentem az emeletre. A szobám nem változott sokat az alatt a 17 év alatt, mióta az anyukám legutóbb itt járt. A falak még mindig világoskékek voltak, ugyanazok a sárga csipkefüggönyök lógtak az ablakban. Volt egy ágy, ami inkább egy kiságy volt, de anya még mindig felismerné a szövet-paplant, ami rendetlenül az ágyon volt – egy ajándék volt nagyitól. Figyelmen kívül hagyva ezeket, készítettem egy képet a szobámról. Nem volt semmi több, amit ma csinálhattam volna – kint túl sötét volt – és az érzés erősebbé vált, csaknem kényszerré. Mindent megörökítenék Forksról, mielőtt elhagynám. Közeledett a változás. Éreztem. Nem volt egy kellemes folyamat, nem, mikor az életed tökéletes lenne, ahogy van. Nem siettem el a lépcsőn való lemenetelt, fényképezővel a kezemben, próbáltam nem figyelembe venni a pillangókat a gyomromban, ahogy a furcsa eltávolodásra gondoltam Edward szemeiben, amit nem akartam látni. Túljut rajta. Talán csak fél, hogy elkeserítene, ha megkérne, hogy menjek el. Hagyom, hogy sikerüljön kimondani, anélkül, hogy közbeavatkoznék. És fel leszek készülve, mikor megkérdez. Készenlétbe állítottam a fényképezőt, ahogy behajoltam a sarokra, osonva. Biztos voltam benne, hogy nem tudom meglepni Edwardot, de nem nézett fel. Röviden megrázkódtam, ahogy valami jeges fúródott az oldalamba; nem törődtem vele, és fényképeztem. Mindketten rám néztek. Charlie szigorúan nézett. Edward arca üres, kifejezéstelen volt.
- Mit csinálsz, Bella? – panaszkodott Charlie.
- Jajj, ugyan már. – úgy tettem, mintha mosolyognék, ahogy leültem a földre a kanapé elé, ahol Charie elnyúlt.
- Tudod, hogy anya hamarosan hívhat, hogy megkérdezze, használom-e az ajándékaimat. Hozzá kell látnom a munkához, mielőtt megbántom.
- Akkor miért rólam készítesz képeket? – morgott.
- Mert olyan jóképű vagy. – válaszoltam, bekapcsolva hagyva a gépet. – És mert, mivel te vetted nekem, kötelező, hogy az egyik alanyom legyél. Valami érhetetlent morgott.
- Hé, Edward. – mondtam csodálatra méltó közönnyel. – Csinálj egyet rólam és az apukámról.
Felé dobtam a kamerát, óvatosan, elkerülve a tekintetét és letérdeltem a kanapé karfája mellé, ahol Charlie arca volt. Charlie sóhajtott.
- Mosolyognod kellene, Bella. – morogta Edward.
Megtettem, amit tudtam és a fényképező kattant.
- Hadd, csináljak egyet rólatok, srácok. – ajánlotta fel Charlie. Tudtam, hogy csak próbálta a fényképező figyelmét elterelni magáról. Edward felállt és óvatosan átadta neki a gépet.
Odamentem Edward mellé és a beállás formálisnak és furcsának tűnt. Az egyik kezét gyengén a vállamra tette és én átöleltem a derekát ez egyik kezemmel, szorosabban. Az arcára akartam nézni, de féltem.
-Mosolyogj, Bella. – emlékeztetett Charlie ismét.
Mély levegőt vettem és mosolyogtam. A vaku elvakított.
- Elég a képekből mára. – mondta aztán Charlie, a gépet a kanapé egyik résébe tolva. – Nem kell az összes filmet most elpazarolnod.
Edward levette rólam a kezét és természetesen kifordult a kezemből. Visszaült a székbe. Tétováztam és aztán megint a kanapéhoz ültem. Hirtelen annyira féltem, hogy a kezeim remegtek. A hasamhoz húztam őket, hogy elrejtsem őket, a fejemet a térdemre helyeztem és a TV-képernyőt bámultam magam előtt, semmit nem látva belőle. Mikor véget ért a show, egy centit se mozdultam. A szemem sarkából láttam, hogy Edward feláll.
- Ideje indulnom. – mondta.
Charlie nem pillantott fel a hirdetésből.

- Később.
Ügyetlenül felálltam – elgémberedtem az egy helyben üléstől – és követtem Edwardot ki az ajtón. Egyenesen az autójához ment.
- Maradsz? – kérdeztem, semmi reménnyel a hangomban. Felkészültem a válaszra, így nem fájt annyira.
- Ma nem.
Nem kérdeztem az okát.
Beszállt a kocsijába és elhajtott, míg én ott álltam, mozdulatlanul. Alig észleltem, hogy esik. Vártam, anélkül, hogy tudtam volna, mire várok, míg az ajtó kinyílt mögöttem.
- Bella, mit csinálsz? – kérdezte Charlie, meglepetten, látva, hogy egyedül állok az esőben.
- Semmit. – megfordultam és visszacammogtam a házba.
Hosszú éjszaka volt. Amint egy kis fény volt az ablakom túloldalán egyből felkeltem. Gyorsan felöltöztem; gépiesen az iskolához várva, hogy a felhők kivilágosodjanak. Miután megettem egy tál műzlit, úgy döntöttem, hogy elég világos van ahhoz, hogy képeket csináljak. Csináltam egyet a furgonomról és aztán a ház elejéről. Megfordultam, és készítettem néhányat a Charlie háza mellett lévő erdőről. Vicces volt, mennyire nem tűnt olyan vészjóslónak, mint amilyen volt. Rájöttem, hogy hiányozna – az erdő zöldje, időtlensége, misztikuma. Minden.
Eltettem a gépet az iskolatáskámba, mielőtt elindultam. Próbáltam inkább az új projektemre koncentrálni, mint arra a tényre, hogy Edward nyilvánvalóan nem tette túl magát a dolgokon az éjszaka. A félelem mellett, kezdtem türelmetlennek érezni magam. Meddig tarthat?
Egész reggel tartott. Csendesen sétált mellettem, úgy tűnt, soha nem rám néz. Próbáltam az óráimra koncentrálni, de még az Angol sem tudta lekötni az érdeklődésem. Mr. Berty-nek meg kellett ismételnie a kérdését Lady Capuletről, mire rájöttem, hogy hozzám beszél. Edward megsúgta a helyes választ és aztán továbbra sem törődött velem. Ebédnél a csend folytatódott. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elkezdek sikítani, úgyhogy elvontam magam, áthajoltam az asztal láthatatlan vonalán, hogy Jessicával beszéljek.
- Hé, Jess?
- Mi az, Bella?
- Megtennél nekem egy szívességet? – kérdeztem, a táskámért nyúlva. – Az anyukám azt szeretné, hogy csináljak képeket a barátaimról az albumomba. Úgyhogy csinálj néhány képet mindenkiről, jó?
Átadtam neki a fényképezőgépet.
- Persze. – mondta, vigyorogva és megfordult, hogy egy titkos képet csináljon Mike-ről teli szájjal. Egy előre megjósolható kép-csapat kezdődött. Néztem, ahogy körbeadják a fényképezőt az asztalnál, kuncogva és kacérkodva és panaszkodva, hogy le lettek fényképezve. Furcsán gyerekesnek tűnt. Talán csak nem voltam a normális emberi magatartás hangulatában ma.
-O-ó! – mondta Jessica bocsánatkérően, miközben visszaadta a fényképezőgépet. – Azt hiszem, elhasználtuk az összes képet.
-Semmi baj. Azt hiszem, van képem mindenki másról, akiről szerettem volna.
Iskola után, Edward visszakísért a parkolóba, a legnagyobb csendben. Megint dolgoznom kellett, és most először, örültem neki. A velem töltött idő nyilvánvalóan nem segített neki a dolgokon. Talán egyedül jobb lesz. A tekercseimet bedobtam a Thriftway-be, a Newton’s felé menet, majd munka után felvettem a kész képeket. Otthon egy kurta „sziá”-val köszöntöttem Charlie-t, megragadtam egy müzli szeletet a konyhából, és felsiettem a szobámba a karom alá gyűrt borítékkal, amiben a képek voltak. Leültem az ágyam közepére és körültekintő kíváncsisággal kinyitottam a borítékot. Nevetséges, de félig még mindig azt vártam, hogy az első kép üres lesz. Miközben kihúztam, hangosan ziháltam. Edward pont ugyanolyan gyönyörűen nézett ki, mint a való életben, azokkal a meleg szemekkel nézett vissza rám a képről, amelyeket már napok óta hiányolok. Majdnem olyan titokzatos volt, amit mindenki annyira… annyira… túlviláginak látott volna. Ezer szó sem lett volna elegendő erre a képre.
Átlapoztam egyszer gyorsan a halmot, majd három képet egymás mellé fektettem az ágyra.
Az első a konyhában készült Edward-fotó volt, meleg szemei toleráns élvezettel érintettek meg. A másodikon Edward és Charlie voltak, ESPN nézés közben. A változás Edward arckifejezésén kemény volt. A szemei itt aggódóak voltak, tartózkodóak. Még mindig lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de az arca fagyos volt, mint egy szobornak, élettelen.
Az utolsó képen Edward és én álltunk félszegen egymás mellett. Edward arca hasonló volt, mint az előző képen, rideg és szoborszerű. De nem ez volt a legrosszabb része ennek a képnek. Az ellentét kettőnk között fájdalmas volt. Ő úgy nézett ki, akár egy isten. Én nagyon átlagosnak tűntem, akár egy ember, majdnem szégyenletesen közönségesnek. Undorodva arrébb raktam a képet. Inkább megcsináltam a házi feladatom, majd rávettem magam, hogy berakjam a képeket az albumba. Egy golyóstollal feliratokat firkáltam minden kép alá, neveket és dátumokat. Az Edwardról és rólam készült fotót, anélkül, hogy sokáig néztem volna, félbehajtottam és beragasztottam a fémtartóba, Edward oldala látszódott csak.
Edward még mindig nem érkezett meg. Nem akartam beismerni, hogy miatta maradtam fent ilyen sokáig, de persze ő volt az oka. Próbáltam visszaemlékezni, mikor volt utoljára, amikor úgy eltűnt, mint most, kifogás és telefonhívás nélkül… soha nem tette ezt. Nem aludtam jól…már megint. Az iskolát csönd, csalódottság, és rémisztő sablon jellemezte az elmúlt két napban. Sokszor felszabadultságot éreztem, mikor megláttam Edwardot a parkolóban rám várva, de ez gyorsan elmúlt. Nem változott meg, hacsak nem lett túl zárkózott. Nehéz volt emlékezni arra, hogy mi az oka ennek a zűrzavarnak. A születésnapomat már messzi múltnak éreztem. Ha legalább Alice visszajönne. Hamarosan. Mielőtt ez az egész óriási méreteket öltene. De nem tudtam ez ellen tenni. Rájöttem, hogy ha ma nem tudok vele beszélni, igazán beszélni, akkor holnap el kell mennem Carlise-hoz. Valamit tennem kell. Iskola után, Edward és én meg fogjuk beszélni, ígértem magamnak. Nem fogadok el semmilyen kifogást. Elsétált velem a furgonomig, én meg megacéloztam magam, hogy elérjem a célom.
-Zavarna, ha ma átmennék hozzátok? – kérdezte, mielőtt elértük volna a furgont, állásfoglalásra kényszerítve engem.
-Természetesen nem.
-Most? – kérdezett megint, miközben kinyitotta az ajtót nekem.
-Persze – a hangomat nyugodtnak mutattam, bár nem szerettem a sürgetést a hangjában.
– Csak még elmegyek feladni postán a levelet Renee-nek. Ott találkozunk!
Az anyósülésen lévő vastag borítékra nézett. Hirtelen átnyúlt mellettem és elcsórta.
-Elintézem – mondta halkan. – És még így is lehagylak téged –mosolyogott rám a kedvenc ravasz mosolyommal, de ez rossz volt. A szemeit nem érintette.
-Rendben – egyeztem bele, képtelen voltam mosolyogni. Becsukta az ajtót, és elindult az autója felé. Előbb ért haza, mint én. Már Charlie helyén parkolt, mikor én odaértem a ház elé. Ez rossz jel volt. Nem tervezte, hogy majd itt marad. Megráztam a fejem, és vettem egy mély levegőt, megpróbáltam találni némi bátorságot magamban. Elindult az autójától, mikor én kiszálltam a furgonomból, hogy üdvözöljön engem. A táskámért nyúlt, hogy vigye. Ez normális volt. De aztán visszarakta az ülésre. Ez nem volt normális.
-Sétáljunk – javasolta fagyos hangon, megfogva a kezem. Nem válaszoltam. Nem jutott eszembe tiltakozni, de azonnal tudtam, hogy azt akartam. Ez nem tetszett. Ez rossz, nagyon rossz, ismételte újra és újra a hang a fejemben. De Ő nem várt a válaszomra. Végigvezetett a kert keleti részén, ahol az erdő kezdődött. Kelletlenül követtem, közben próbáltam a pánikon keresztül is gondolkodni. Ez volt, amit akartam, emlékeztettem magam. Itt az alkalom, hogy mindent átbeszéljünk. Akkor miért fojtogat a pánik?
Csak pár lépést tettünk a fák között, mikor megállt. Alig voltunk az ösvényen – láthattam még a házat. Kis séta.
Edward egy fának dőlt, és rám nézett, a kifejezése olvashatatlan volt.
-Rendben, beszéljünk – mondtam, bár bátrabbnak hangzott, mint ahogy éreztem.
Vett egy nagy levegőt.
-Bella, elmegyünk.
Én is vettem egy nagy levegőt. Ez egy elfogadható választás volt. Azt hittem, fel vagyok készülve. De még mindig voltak kérdéseim.
-Miért most? Egy másik évben…
-Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlise alig tűnik harmincnak, és most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.
A válasza összezavart engem. Azt hittem, hogy a távozásuk lényege az, hogy a családját biztonságban tudhassa. Nekünk miért kellene elmennünk, ha ők elmentek? Ránéztem, megpróbáltam megérteni, mire gondolt. Ridegen nézett vissza. Egy émelyítő bukfenc ráébresztett, hogy félreértettem.
-Amikor azt mondtad, hogy nekünk… – suttogtam.
-A családomra és magamra gondoltam – mindegyik szava független és eltérő volt.
Megráztam a fejem, gépiesen előre, megpróbáltam kitisztítani. Edward a türelmetlenség bármilyen jele nélkül várt. Beletelt pár percbe, mire újra tudtam beszélni.
-Rendben – mondtam. – Veled megyek.
-Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… az nem a jó hely számodra.
-Ahol te vagy, az a jó hely számomra.
-Én nem vagyok jó neked, Bella.
-Ne legyél nevetséges – mérgesnek akartam hangzani, de ez csak úgy hangzott, mint ha koldulnék. – Te vagy az életem legjobb része.
-Az én világom nem neked való – mondta mogorván.
-Ami Jasperrel történt – az semmi, Edward! Semmi!
-Igazad van – értett egyet. – Az pontosan az volt, amire számítottam.
-Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…
-Addig, amíg neked a legjobb – szakított félbe, hogy kijavítson.
-Nem! Ez a lelkemről szól, igaz? – kiabáltam, dühös voltam, a szavak csak úgy kirobbantak belőlem, de valahogy ez még mindig úgy hangzott, mint egy kérés. – Carlise beszélt nekem erről, és engem nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!
Vett egy mély lélegzetet, és lenézett vakon a földre, hosszú ideig. A szája elvékonyodott egész kicsire. Amikor végül felnézett, a szemei megváltoztak, kemények voltak, akár a szilárddá változott folyékony arany.
-Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszélt, jeges szemei az arcomon, nézte, ahogy megfeszültem, attól, amit igazán kimondott. Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi szándékukat.
-Te… nem… akarsz engem? – próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak, ebben a sorrendbe.
-Nem.
Felnéztem, értetlenül, a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz – nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arra, amit mondott.
-Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott nekem. Még mindig nem volt értelme.

Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt
– Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella. Nem vagyok ember. – Visszanézett, és az arca jeges simasága nem volt emberi. – Sokáig engedtem, hogy ez történjen, sajnálom.
-Ne – a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró sav az ereimben. – Ne csináld ezt!
Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.
-Te nem vagy jó nekem, Bella – megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
-Ha… ez az, amit szeretnél.
Egyet bólintott. Az egész testem elzsibbadt. Nem éreztem semmit a nyakamtól lefelé.
-Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok – mondta.
Azon tűnődtem, hogy mit láthatott meg az arcomon, mert valami reakció átsuhant az arcán. De, mielőtt még rájöhettem volna, visszarendezte az arckifejezését, ugyanabba a nyugodt maszkba.
-Bármit – ígértem, a hangom már egy árnyalattal erősebb volt. Ahogy néztem, fagyos szemei enyhülni kezdtek. Az arany ismét folyadékká vált, olvadttá, belém égve olyan intenzitással, ami megsemmisítő volt.
-Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget – utasított, már nem közömbösen. – Megértetted, amit mondtam?
Segítség nélkül bólintottam. Szemei kihűltek, a zártság visszatért. – Charlie-ra gondoltam, természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte. Megint bólintottam
– Ígérem – suttogtam. Úgy tűnt, hogy megnyugodott egy kicsit.
-Cserébe megígérek valamit – mondta
– Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztül vinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.
A térdeim megremegtek, mivel a fák hirtelen elkezdtek inogni. Hallottam, ahogy a vérem gyorsabban dobogott a fülem mögött. A hangja messzinek tűnt.
Ő kedvesen mosolygott. – Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több, mint egy szita. Az idő majd meggyógyítja minden sebedet.
-És a te emlékeid? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomra akadt volna, mintha fuldokolnék.
-Hát – hezitált egy pillanatig – Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen megzavarnak. – mosolygott; a mosolya nyugodt volt, de a szemeit nem érintette.
Tett egy lépést mellőlem. – Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.
A többes szám felkeltette a figyelmemet. Ez meglepett engem; azt hittem túl voltam rajta, anélkül, hogy észrevettem volna valamit.
-Alice nem jön vissza – fogtam fel. Nem tudom, hogy hallhatott meg engem – a szavaimnak nem voltak hangjai – de úgy tűnt, hogy megértette. Lassan megrázta a fejét, végig engem figyelve.
-Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.
-Alice elment? – a hangom hitetlenkedve üres volt.
-El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.
Szédültem, nehéz volt összpontosítani. Szavai a fejemben cikáztak, és hallottam a doktor hangját is a kórházból Phoenixben, tavaly tavasszal, ahogyan megmutatta nekem a röntgenképeket. „Látod ez egy egyszerű törés” az ujjai rámutattak a törött csontom képére. „Ez jó! Gyorsabban fog gyógyulni, könnyebben.”Megpróbáltam normálisan lélegezni. Muszáj volt összpontosítanom, hogy megtaláljam a kiutat ebből a rémálomból.
-Viszlát, Bella! – mondta azon a csendes, békés hangján.
-Várj! – nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek.
Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra. Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim becsukódtak.”Vigyázz magadra.” – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön.
Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.
Remegő lábakkal, figyelembe sem véve a tényt, hogy a kis cselekvésem hasztalan lesz, követtem őt az erdőbe. Az útjának nyomai azonnal eltűntek. Nem voltak lábnyomok, a levelek ismét mozdulatlanok voltak, de gondolkodás nélkül tovább sétáltam. Nem tudtam semmit sem tenni. Tovább kellett mennem. Ha befejezem a keresését, vége lesz.
Szerelem, élet, jelentés…vége.
Sétáltam és sétáltam. Időnek nem volt értelme, ahogy lassan nyomultam a vastag aljnövényzeten keresztül. Órák teltek, de csak perceknek tűntek. Talán az idő megfagyott, mert az erdő ugyanolyannak tűnt, akármerre mentem. Elkezdtem aggódni, hogy körbe-körbe járok, de tovább mentem. Gyakran botlottam meg, és, ahogy az erdő sötétebb és sötétebb lett, egyre gyakrabban estem el. Végül, átestem valami feketén, nem tudtam, miben, és lent maradtam. Átfordultam az oldalamra, így tudtam lélegezni, és összegömbölyödtem a nedves páfrányon. Ahogy ott feküdtem, észrevettem, hogy több idő telt el, mint gondoltam. Nem emlékeztem mennyi idő telt el alkonyodás óta. Mindig ilyen sötét volt itt este? Biztosan, mint egy szabály, a holdfény egy kicsi darabja keresztül szűrődne lent a felhőkön, majd az megrepedezne a fák ponyvájában, és megtalálná a földet. Nem ma este. Ma este az égbolt teljesen fekete volt. Talán ma nem volt Hold az égen-holdfogyatkozás, vagy újhold lehetett.
Újhold. Remegtem, bár nem fáztam. Egy ideje sötét volt, mielőtt hallottam őket hívni.
Valaki a nevemet kiabálta. Elnémult, a nedvesség növekedése, ami körülvett engem eltompította, de ez határozottan a nevem volt. Nem ismertem fel a hangot. Gondoltam rá, hogy válaszoljak, de kábult voltam, és hosszú időt vett igénybe rájönni, hogy válaszolnom kellene. Akkorra a hívás megállt. Később az eső ébresztett fel engem. Nem hiszem, hogy igazán elaludtam; éppen csak belemerültem egy meggondolatlan kábulatba miközben az erőm egészével, támogattam a zsibbadtságot, ami megakadályozta, hogy ráébredjek, amit nem akartam tudni. Az eső kissé zavart. Hideg volt. A karjaimat felvettem a lábaimtól, hogy eltakarjam velük az arcom. Ezután újra hallottam a hívást. Ez távolabbról jött, és néha úgy hallatszott, mintha egyszerre többen kiabálták volna a nevem. Próbáltam mélyeket lélegezni. Emlékeztem, hogy talán válaszolnom kellene, de úgysem hallanának. Képes lennék elég hangosan kiabálni? Hirtelen, volt egy másik hang is, ijesztően közel. Valamiféle szuszogás, egy állat hangja. Nagynak hangzott. Gondolkoztam, hogy félnem kellene e. Nem féltem — csak megdermedtem. Nem számított. A szuszogás elment. Az eső folytatódott, és éreztem a vizet összegyűlve az arcomon. Megpróbáltam összeszedni az erőmet, hogy elfordítsam a fejem, mikor láttam a fényt. Először csak egy halvány parázslás verődött vissza a bokrokról a messzeségből. Egyre fényesebb és fényesebb lett miközben megvilágított egy nagy teret, egy zseblámpa összpontosított fényétől eltérően. A fény áttört a legközelebbi sűrűségen, és láttam, hogy egy propán lámpás volt, de ez volt minden, amit láttam—a fényesség megvakított egy percre.”Bella.”
A hang mély és idegen volt, de felismeréssel teli. Nem hívta a nevemet, hogy keressen, elismerte, hogy megtaláltak. Felnéztem — lehetetlen magasnak tűnt — a sötét arcra, amit most fölöttem láttam. Bizonytalanul ismertem fel, hogy az idegen valószínűleg azért tűnt olyan magasnak, mert a fejem még mindig a földön volt.”Megsérültél?”
Tudtam, hogy a szavak jelentettek valamit, de csak bámulni tudtam, zavartan. Mit számít most a jelentése?”Bella, a nevem Sam Uley.”Nem ismertem a nevet.
“Charlie küldött, hogy megkeresselek.”
Charlie? Ez ütött egy akkordot, és megpróbáltam több figyelmet szentelni annak, hogy mit mondott…Charlie-t érdekeltem, ha mást nem. A magas férfi kinyújtotta a kezét. Én csak néztem, nem voltam biztos benne, mit kellene tennem. Fekete szemei felmértek egy másodpercig, majd megvonta a vállát. Egy gyors és rugalmas szándékkal a karjaiba emelt a földről. Lógtam ott, erőtlenül, ahogy serényen ügetett a nedves erdőn keresztül. Bizonyos részeim tudták, hogy ennek idegesítenie kellene engem — elragadtatva egy idegentől. De nem maradt már semmi bennem, hogy ideges lehessek. Nem tűnt úgy, hogy sok idő telt volna el mióta fények és férfihangok mély gagyogásai voltak. Sam Uley lassult, ahogy megközelítette a zűrzavart.
“Megtaláltam!” – kiabált dörgő hangon. A gagyogás abbamaradt, azután több intenzitással jött rendbe megint. Az arcok egy megtévesztő örvénye mozgott fölöttem. Talán Sam hangja lehetett a káosz értelme, mert a fülem mellkasán volt.
“Nem, nem hiszem, hogy megsérült.” – mondta valakinek. “Csak azt hajtogatja, hogy ‘Elment.’ ” Ezt hangosan mondtam? Leharaptam az ajkamba.
“Bella, szívem, jól vagy?”Ez volt az egyetlen hang, amit ráadásul bárhol ismernék – még eltorzulva is, ami most aggodalommal volt teli.
“Charlie?” – a hangom furcsa és halk volt.
“Itt vagyok melletted, kicsim.”
Volt valami elmozdulás alattam, következtettem az apám bőrszagú sheriff dzsekijétől. Charlie tántorgott a súlyom alatt.
“Talán nekem kellene vinni.” – javasolta Sam Uley.
“Majd én.” – mondta Charlie, egy kicsit kifulladva. Lassan sétált, erőlködve. Azt kívántam, bár elmondhatnám neki, hogy tegyen le, és hagyjon sétálni, de nem találtam a hangom.
Mindenütt fények voltak, amiket a vele sétáló tömeg tartott. Olyan volt, mint egy felvonulás. Vagy egy temetési menet. Becsuktam a szemeim.
“Mindjárt otthon vagyunk, szívem.” – morogta időnként Charlie.
Újra kinyitottam a szemeim, mikor hallottam az ajtót kinyílni. A házunk tornácán voltunk, és a magas férfi, Sam, tartotta az ajtót Charlie-nak, egy karja kinyújtva felénk, mintha felkészülne az elkapásomra, ha Charlie karjai már nem bírnák.
De Charlie-nak sikerült bevinnie az ajtón, és lefektetni a kanapéra a nappaliban.
“Apa, tiszta víz vagyok.” – ellenkeztem gyöngén.
“Nem számít.” – a hangja nyers volt. Majd máshoz beszélt. “Takarók a lépcső tetején levő szekrényben vannak.”
“Bella?” – egy új hang kérdezett. Ránéztem az ősz hajú férfira, aki felém hajolt, és a felismerés pár lassú másodperc után következett.
“Dr. Gerandy?” – motyogtam.
“Rendben van, kedves.” – mondta. “Nem esett bajod, Bella?”
Egy kis időbe tellett, hogy átgondoljam. Zavart voltam Sam Uley erdőbeli, hasonló kérdésének az. Csak Sam kérdezte máshogy: Megsérültél? – mondta. A különbség valahogy fontos volt. Dr. Gerandy várt. Az egyik ősz szemöldöke felemelkedett, és a ráncok a homlokán mélyültek.
“Nem sérültem meg.” – hazudtam. A szavak ahhoz elég igazak voltak, amit kérdezett. Meleg keze hozzáért a homlokomhoz, és az ujjai hozzányomódtak a csuklómhoz. Figyeltem az ajkait, ahogy számolt magának, a szemei az óráján. “Mi történt veled?” – kérdezte kényelmesen. Megdermedtem a keze alatt, érezve a pánikot a torkomban.

“Elvesztél az erdőben?” – unszolt. Észrevettem, hogy számos ember is hallgatózik. Három sötét arcú, magas férfi — La Push-ból, a Quileute indián rezervátum lent a partvonalon, gondoltam — Sam Uley közöttük volt, nagyon közel álltak egymáshoz, és engem bámultak. Mr. Newton is ott volt Mike-kal és Mr. Weber-rel, Angela apjával; ők mind titokzatosabban néztek, mint az idegenek. Más mély hangok morajlottak a konyhából és a kinti ajtó felől. Biztos a fél város engem keresett. Charlie volt a legközelebb. Felém hajolt, hogy hallja a válaszom.
“Igen.” – suttogtam. “Elvesztem.”
A doktor figyelmesen bólintott, az ujjai finoman kitapogatták a torokmandulám az állkapcsom alatt. Charlie arca megkeményedett.
“Fáradt vagy?” – kérdezte Dr. Gerandy. Bólintottam és engedelmesen becsuktam a szemeim.
“Nem hiszem, hogy bármi baja lenne.” – hallottam, ahogy a doktor mormogta egy perc után Charlie-nak. “Csak kimerült. Hagyjuk, hogy kialudja, holnap jövök és megvizsgálom.” – állt meg. Biztosan az óráját nézte, mert hozzáadta – “Vagyis, ma egy kicsit később.”
Egy nyikorgó hang hallatszott, ahogy mindketten elindultak a kanapétól hogy felálljanak.
“Ez igaz?” – suttogta Charlie. A hangjaik távolabb voltak. Erőlködtem, hogy halljam. – “Elmentek?”
“Dr. Cullen arra kért minket, hogy ne mondjunk semmit.” – válaszolta Dr. Gerandy. – “Az ajánlat nagyon hirtelen jött; azonnal kellett választaniuk. Carlisle nem akart nagy ügyet csinálni a távozásából.”
“Talán egy kis figyelmeztetés kedves lett volna.” – morogta Charlie. Dr. Gerandy kényelmetlenül érezte magát, mikor válaszolt. – “Nos, igen, ebben az esetben, egy kis figyelmeztetés nem ártott volna.”Nem akartam többet hallani. Éreztem a takaró élét, amit valaki rám terített, és a fülemre nyomtam. Sodródtam és éberségből. Hallottam Charlie-t az önkénteseknek köszöneteket suttogni, akik egyenként távoztak. Éreztem az ujjait a homlokomon, azután egy másik takaró súlyát. A telefon néhányszor csöngött, és sietett hogy felvegye, mielőtt az felébreszthetne engem. Megnyugtatásokat motyogott halkan a hívóknak.
“Igen, megtaláltuk. Jól van. Eltévedt. Mostmár rendben van.” – mondta újra és újra.Hallottam, ahogy a karosszék rugói nyögtek, mikor ő elhelyezkedett benne éjszakára.Néhány perccel később a telefon ismét csöngött.Charlie nyögött, ahogy felküzdötte magát a lábaira, azután a konyhába száguldott miközben megbotlott, én pedig mélyebbre húztam a fejemet a takarók alatt, nem akartam megint ugyanazt a beszélgetést végighallgatni.
“Igen.” – mondta Charlie, és ásított.
A hangja megváltozott, több figyelmeztetés volt benne, mikor újra megszólalt. – “Hol?’” – Volt egy kis szünet. – “Biztos vagy benne, hogy a rezervátumon kívül?” – Még egy rövid szünet. – “De mi éghet ott kint?” – Nyugtalannak és zavartnak hangzott. – “Nézd, letelefonálok oda, és ellenőrzöm.”Nagyobb érdeklődéssel figyeltem, ahogy beütött egy számot.
“Hé, Billy, itt Charlie — sajnálom, hogy ilyen korán hívlak…nem, jól van.Alszik…Köszönöm, de nem emiatt hívtalak. Épp most hívott Mrs. Stanley, és azt mondja, hogy a 2. emeleti ablakból tüzet lát, kint a tengerparti szikláknál, de nem hiszem…Oh!” – Hirtelen volt egy él a hangjában — ingerültség…vagy düh. – “És miért teszik ezt? Uh huh. Tényleg?” – mondta szarkasztikusan. “Nos, ne kérj bocsánatot tőlem. Igen, igen Csak légy biztos benne, hogy a lángok nem terjednek tovább…Tudom, tudom, csak meglepődtem, hogy egyáltalán ilyen időben gyújtották.”
Charlie hezitált, majd kelletlenül hozzáfűzte. – “Kösz, hogy elküldted Sam-et és a többieket. Igazad volt — jobban ismerik az erdőt, mint mi. Sam találta meg, szóval jövök eggyel…Igen, később beszélünk.” – helyeselt, még mindig keserűen, mielőtt lerakta.Charlie valami zavarosat dörmögött, ahogy visszacsoszogott a nappaliba.
“Mi a baj?” – kérdeztem. Idesietett hozzám.
“Sajnálom, hogy felkeltettelek szívem.”
“Ég valami?”
“Nem fontos.” – biztosított. – “Csak valami örömtűz kint a szikláknál.”
“Örömtűz?” – kérdeztem. A hangom nem tűnt kíváncsinak. Halottnak hallatszott. Charlie megráncolta a szemöldökét. – “Néhány gyerek a rezervátumból garázdálkodik ott.” – magyarázta.”Miért?” – egyhangúan elgondolkoztam.
Biztos voltam benne, hogy nem akar válaszolni. A padlót nézte a térdei alatt. – “A híreket ünneplik.” – A hanglejtése keserűbb volt. Csak egy hír volt, amire gondolhatnék, megpróbáltam mégsem arra gondolni. Majd a dolgok összeálltak. – “Mert Cullen-ék elmentek.” – suttogtam. – “Nem szerették a Cullen-eket La Push-ban — el is felejtettem.”
A Quileute törzsnek babonáik voltak a “hidegekről”, azokról a vér-szívókról, akik ellenségek voltak a törzsüknek, mint ahogy legendáik voltak a nagy árvízről és a vérfarkas ősökről is. Igaz történetek, a legtöbbjüknek monda. Akkor ott volt az a kevés ember, akik hittek bennük. Charlie jó barátja, Billy Black, hitt, bár még Jacob, a fia, is azt gondolta, hogy ő tele volt hülye babonákkal. Billy figyelmeztetett, hogy maradjak távol a Cullen-ektől…A név felkavart valamit bennem, valamit, ami elkezdte karmolni az útját a felszín irányába, valamit, amivel tudtam, hogy nem akarok szembenézni.
“Ez nevetséges.” – köpködte Charlie. Egy pillanatig csendben ültünk. Az ég már nem volt fekete. Valahol az eső mögött a nap kezdett felkelni.
“Bella?” – kérdezte Charlie. Nehezen néztem rá.
“Egyedül hagyott téged az erdőben?” – találgatott Charlie.
Eltereltem a kérdését. – “Honnan tudtad, hol találsz meg?” – Az elmém megriadt attól az elkerülhetetlen tudatosságtól, ami jött, ami gyorsan jött.
“Az üzenetedből.” – válaszolt Charlie, meglepődötten. A farmerzsebébe nyúlt és elővett egy rendesen összegyűrt darabka papírt. Piszkos és nyirkos volt, a kinyitásoktól többszörösen gyűrődve és hajtogatva. Ismét kihajtogatta, és tartotta, mint egy bizonyítékot. A rendetlen kézírás rendkívül hasonlított az enyémhez.
„Sétálni megyek Edward-dal, az ösvényre.” – mondja. „Hamarosan itt leszek, B.”
“Mikor nem jöttél vissza, hívtam Cullen-éket, és senki nem válaszolt.” – mondta Charlie halkan. – “Majd hívtam a kórházat, és Dr. Gerandy mondta el, hogy Carlisle elment.”
“Hová mentek?” – motyogtam. Rám nézett. – “Edward nem mondta el?”
Visszahőkölve megráztam a fejem. A nevének hangja elengedte azt a dolgot, ami megkarmolta a belsőmet – egy olyan fájdalom, ami kifulladttá ütött engem, és megdöbbentett az erejével. Charlie gyanúsan nézett engem, amíg válaszolt. – “Carlisle állást kapott egy nagy kórházban, Los Angeles-ben. Gondolom sok pénzt ígértek neki.”
Napos L.A. Az utolsó hely, ahová tényleg mennének. Emlékeztem a tükrös rémálmomra…a fényes napfény csillámlott a bőréről.—Gyötrelem hasított át bennem az arcának emlékétől.
“Tudni akarom, ha Edward egyedül hagyott téged kint az erdő közepén.” – erősködött Charlie. A neve újabb hullámot küldött, a rajtam végigfutó kínlódáson. Megráztam a fejem, eszeveszetten, reménytelenül menekülve a fájdalom elől. – “Az én hibám volt. Ő pont az ösvényen hagyott, ahol még látni a házat…de megpróbáltam őt követni.”Charlie elkezdett mondani valamit; gyerekesen, betakartam a füleim. – “Nem tudok erről többet beszélni, apa. A szobámba akarok menni.”Mielőtt válaszolhatott volna, felkúsztam a kanapéról, és felfelé tántorogtam a lépcsőn.Valaki a házban volt, hogy üzenetet hagyjon Charlie-nak, egy üzenetet, ami felém vezette. A perctől, ahogy rájöttem erre, egy szörnyű gyanú kezdett el növekedni a fejemben. Odaszáguldottam a szobámhoz miközben magam mögött becsuktam és bezártam az ajtót, mielőtt az ágyamnál levő CD-lejátszóért mentem. Minden pontosan úgy nézett ki, mint ahogy hagytam. Lenyomtam a CD-lejátszó tetejét. A zár kikapcsolódott, és a fedél lassan nyílt fel. Üres volt. Az album, amit Renee adott, az ágy mellett, a padlón feküdt, ahová utoljára tettem. Remegő kezekkel emeltem fel a borítót. Nem kellett messzebb lapoznom, mint az első oldal. A kis metál sarkok már nem tartottak egy képet sem. Az oldal üres volt, csak a firkált kézírásom volt ott: Edward Cullen, Charlie konyhája, Szept. 13. Megálltam. Biztos voltam benne, hogy alapos volt. Olyan lesz, mintha sohasem léteztem volna, ígérte. Éreztem a sima fából készült padlót a térdeim alatt, azután a tenyereimet, amik az arcom bőréhez nyomódtak. Reméltem, hogy elájultam, de csalódásomra nem vesztettem el az öntudatom. A fájdalom hullámai, amik korábban csak gyűltek, most magasan ágaskodtak fel és elmostak a fejem fölött, miközben lehúztak engem. Nem bukkantam fel.
OKTÓBER
NOVEMBER
DECEMBER
JANUÁR

New Moon 2.Fejezet Öltések

3.Fejezet a vég címel. 2009.10.25.-én kerül fel.
2 ÖLTÉSEK

Nem Carlisle volt az egyetlen aki nyugodt maradt. Csendes, irányító szavai mögött tisztán megmutatkozott évszázadok sürgosségi ellátásainak tapasztalata.
- Emmett, Rose, vigyétek ki Jaspert.
Emmett ezúttal mosoly nélkül bólintott.
- Gyerünk Jasper.
Jasper hevesen küzdött Emmett sziklaszilárd szorításában, megfordult,fogaival fivére felé kapott, szemei továbbra is a legkisebb értelem szikrája nélkül égtek. Edward arca a csontnál is fehérebb volt amíg fölém hajolt,egyértelmuen védelmezo pozíciót vett fel. Egy mély, figyelmezteto morgás szurodött ki vicsorgó, összeszorított fogai közül. Megesküdtem volna rá, hogy nem vett lélegzetet.Rosalie isteni arcvonásai önelégültek voltak amint Jasper elé lépett – gondos távolságot tartva fogaitól – és segített Emmettnek hogy kibírkozzák az erkélyajtón, amelyet Esme nyitva tartott,miközben egyik kezét szája és orra elé szorította.
Esme szív alakú arcát szégyen borította.
- Sajnálom Bella – kiáltotta, majd követte a többieket az udvarra.
- Engedj oda Edward – kérte Carlisle
Egy pillanat múlva Edward lassan bólintott és engedett a testtartásán. Carlisle letérdelt mellém, közel hajolva, hogy megvizsgálja a karom. Éreztem, hogy a sokk az arcomra fagyott,
így megpróbáltam fegyelmezni magam.
- Itt van, Carlisle – nyújtott át neki Alice egy törülközot. Megrázta fejét.
- Túl sok a szilánk a sebben.
Átnyúlt és letépett egy hosszú, vékony darabot a fehér asztalteríto aljából,
szorosan körbetekerte a könyököm felett, egy érszorítót rögtönözve. A vér szaga kábává tett. A füleim csengtek.
- Bella – mondta Carlisle finoman – Szeretnéd, hogy kórházba vigyelek, vagy jobban szeretnéd, ha inkább itt látnálak el?
- Itt inkább – suttogtam. Ha kórházba vinne, esélyem sem lenne eltitkolni ezt Charlie elol.
- Idehozom a táskád – közölte Alice
- Vigyük ot a konyhaasztalhoz – szólt oda Carlisle Edwardnak.
Edward erölködés nélkül kapott fel, míg Carlisle folyamatosan szorította karomat.
- Hogy vagy Bella? – kérdezte Carlisle
- Jól.
Hangom kifejezetten határozott volt, aminek nagyon örültem.
Edward arca komerev volt.
Alice is ott volt. Carlisle fekete táskája máris az asztalon volt, és egy apró, de kituno asztali
lámpa is a falhoz volt állítva. Edward gyengéden ültetett le egy székbe, Carlisle pedig odahúzott egy másikat.Azonnal munkához látott. Edward mögöttem állt, továbbra is védelmezoen, továbbra sem lélegezve.
- Menj csak Edward – sóhajtottam.
- Megbírkózom vele – közölte. Az álkapcsa azonban merev volt, szemei égtek a szomjúságtól amellyel folyamatosan küzdött,sokkal rosszabb volt ez számára mint a többieknek.
- Nem kell hosnek lenned – mondtam – Carlisle a te segítséged nélkül is helyre tud pofozni.
Szívj egy kis friss levegot.
Felszisszentem amint Carlisle csinált valamit a karommal, ami égetett.
- Maradok – mondta
- Miért vagy ennyire mazohista? – motyogtam
Carlisle avatkozott közbe.
- Edward, neked is segítened kellene megtalálni Jaspert még mielott túl messzire jutna.
Biztos vagyok benne, hogy neheztel önmagára és kétlem, hogy bárki másra hallgatna ebben a pillanatban.
- Igen – helyeseltem mohón – menj és keresd meg Jaspert.
- És tennél valami hasznosat is. – tette hozzá Alice. Edward szemei összeszukültek, ahogy mi összefogtunk ellene, de végül bólintott és kisisetett a konyhaajtón. Biztos voltam benne, hogy egyetlen lélegztet sem vett amióta megvágtam az ujjam.
Zsibbadt, élettelen érzés futott végig a karomon.
Habár ez elmúlasztotta az égeto érzést, mégis a vágásra emlékeztetett
így inkább Carlisle arcát figyeltem, hogy eltereljem a figyelmemet arról,
amit a kezei csináltak. Haja aranyosan ragyogott a fényárban, ahogy a karom fölé hajolt.
Éreztem az enyhe háborgást a gyomrom mélyén, de elhatároztam, hogy a szokásos émelygés nem uralkodik el rajtam. Már nem volt fájdalom,csak gyengéd rántások, amlyeket megpróbáltam nem figyelemre méltatni. Nincs értelme nyávogni mint egy kis gyermeknek.
Ha nem lett volna a látóteremben, észre sem vettem volna, amint Alice kislisszol a helységbol. Apró, bocsánatkéro mosollyal az arcán tunt el a konyhaajtóban.
- Hát ennyi volt – sóhajtottam – legalább képes vagyok egy szobát kiüríteni.
- Nem a te hibád – nyugtatott meg kuncogva Carlisle – bárkivel megtörténhetett volna.
- Bárkivel – ismételtem – de ezek a dolgok általában velem történnek meg. Újra felnevetett.
Nyugodt higgadtsága eros ellentétben állt bárki más reakciójával. Aggodalom nyomát sem láttam az arcán. Gyors, magabiztos mozdulatokkal dolgozott. Az egyetlen hang a lélegzésünk melett lágy csing,csingek voltak, ahogy az üveg apró darabkáit dobta az asztalra.
- Hogy vagy képes rá? – kérdeztem – Még Alice és Esme sem…
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Annak ellenére, hogy mindannyian éppúgy felhagytak az
átlagos vámpír étrenddel mint Carlisle, mégis o volt az egyetlen aki képes volt elviselni
vérem szagát bármiféle szenvedés nélkül. Nyílvánvaló, hogy sokkal nehezebb ez mint amilyennek látszik.
- Hosszú évek gyakorlása – mondta – Már alig érzékelem a szagot.
- Gondolod, hogy nehezebb lenne, ha hosszabb szabadságot vennél ki a kórházból? És nem lenne a közeledben vér?
- Talán – vonta meg vállait, de kezei mozdulatlanok maradtak. – Még sosem éreztem
szükségét annak, hogy nyaralni menjek. – Briliáns mosolyt villantott felém
- Túlságosan is élvezem a munkám.
Csing,csing,csing. Meglepett, hogy mennyi üveg van a karomban. Késztetést éreztem,
hogy szemügyre vegyem a halmazt, de tisztában voltam vele, hogy ez nem lenne a “nem-hányni” stratégiám segítségére.
- Mi az amit szeretsz benne? – csodálkoztam. Nem volt értelme számomra -
a sok szenvedés és önmarcangolás, amelyeket átélhetett amíg elérte ezt az immunitást.
Mindamelett beszéltetni is akartam, a beszélgetés elterelte a figyelmem gyomrom
émelygésétol. Sötét szemei melegek és merengok voltak amíg válaszolt.
- Hmm. A legjobban azt élvezem amikor… a kiemelkedo adottságaim hozzásegítenek
ahhoz, hogy megmentsek valakit, aki máskülönben meghalna. Kellemes érzés tudni, hogy
a képességeimnek köszönhetoen néhány ember élete jobbá válik, pusztán azért mert létezem.
Néha még a szaglásom intenzitása is segítségemre van a diagnózis során. Szája egyik sarka mosolyra húzódott. Elrágódtam ezen amíg körbevizsgált, hogy minden üvegdarab kikerült-e.
Aztán átkutatta a táskáját újabb eszközök után, és elszántan próbáltama tut és a fonalat nem magam elé képzelni.
- Nagyon erosen próbálsz olyan valamit jóvátenni, ami nem a te bűnöd – tanakodtam, amíg újfajta rángatásokat éreztem a sebek szélein. – Úgy értem, nem mintha te akartad volna ezt.
Nem te választottad ezt az életformát és mégis olyan sokat kell dolgoznod azon, hogy jó legyél.
- Nem tudom, hogy jóvátételt végzek-e – ellenkezett – Mint mindenkinek az életben
nekem is el kellett döntenem mihez kezdek azzal, ami jutott nekem.
- Ez annyira egyszeruen hangzik. Újra megvizsgálta a karom.
- Így ni – mondta, majd elvágta a fonalat – kész is van.
Egy színes folyadékkal átitatott, túlméretezett fülpiszkálóval végig dörzsölte a beavatkozás
helyét. Erős szaga volt, egy kissé elkábultam tole. A folyadék égette a borömet.
- Mégis, az elején – erolködtem, míg o egy újabb hosszú kötszert helyezett óvatosan a helyére,
beborítva vele borömet – miért küzdöttél az ellen ami nyílvánvalónak tunt?
Ajkai sajátos mosolyra húzódtak.
- Nem mesélte neked Edward a történetet?
- De igen. De próbálom megérteni hogy mire gondolhattál…
Arca hirtelen komollyá vált, és azon tunodtem, hogy gondolatai vajon ugyanarra járnak-e mint az enyémek. Elképzelve, hogy mire gondolnék én ha – visszautasítottam a ha szót – én lennék a helyében.
- Tudod hogy, az apám anglikán pap volt – merengett el amíg körültekintoen tisztította az asztalt, mindent letörölve egy nedves gézzel, aztán kezdte újra elölrol. Az alkohol szaga égette az orromat.
- Elég szigorúan nézte a világot, amelyet már az elott megkérdojeleztem mielott átváltoztam volna.
Carlisle az összes használt gézt egy kristály tálba dobta. Nem értettem mit csinál, még akkor sem amikor
meggyújtott egy gyufát. Aztán rádobta az alkoholáztatta anyagra, és a hirtelen fellángolástól megugrottam.
- Sajnálom – kért bocsánatot – óvintézkedés… Szóval nem értettem egyet
apám egyéni hitével. De soha, még a közel 400 év alatti létezésem ellenére sem
vontam kétségbe Isten létezését ilyen olyan formában. Még a tükörképem ellenére sem.
Úgy tettem mintha a kötésemet vizsgálgatnám, hogy elrejtsem beszélgetésünk témaváltásának okozta meglepetésem. Mindent figyelembe véve a vallásra számítottam a legkevésbé.Az én életem hitetlen volt. Charlie saját bevallása szerint evangélikus,mivel a szülei is azok voltak, de a vasárnapokat a folyónál töltötte pecabottal a kezében.Renee néhanapján meglátogatott egy-egy templomot, de akárcsak rövidéletu kapcsolata a tenisszel,a fazekaskoronggal, a jógával vagy a francia órákkal, ezt is félbehagyta hogy egy újabb hóbortjához kelljen hozzászoknom.
- Biztos kissé bizarran hangzik ez egy vámpírtól. – Elvigyorodott, tudván, hogy a szó közömbös használata sokkol engem. – De reménykedem, hogy van értelme az életnek még számunkra is. Nagy dilemma, belátom – folytatta közömbös hangon – vannak akik úgy gondolják átkozottak vagyunk, bármit is teszünk. De én remélem – talán értelmetlenül – hogy próbálkozásainknak megfelelo mértéku becsületünk lesz.
- Nem hiszem, hogy ez értelmetlen – motyogtam. Senkit sem tudtam elképzelni, hogy ellen tudna állni Carlisle kisugárzásának. Amellett, hogy az egyetlen mennyország amelyet el tudnék képzelni magamnak Edwardot is magába kéne foglalja.
- És nem hiszem, hogy bárki más annak tartaná.
- Igazából te vagy az elso aki egyetért velem.
- A többiek nem éreznek ugyanígy? – kérdeztem meglepodve, különösen egy emberre koncentrálva. Carlisle hamar kitalálta, hogy gondolataim merre járnak.
- Edward egy bizonyos pontig egyetért. Isten és a menny létezik… és a pokol is. De nem hiszi, hogy a mi fajtánk számára lenne túlvilági élet. – Carlisle hangja nagyon lágy volt; kibámult a sötétségbe, a mosogató feletti, hatalmas ablakon át.
- Ő úgy gondolja a mi lelkünk elveszett.
Rögtön eszembe jutottak Edward szavai délutánról:
“Kivéve, ha meg akarsz halni – vagy bármi is az ami történik velünk.”Hirtelen megvilágosodtam.
- Ez a probléma, ugye? Ez az, amiért annyira csökönyös velem kapcsolatban?
Carlisle lassan beszélt.
- Ahogy nézem a… fiam. Az erejét, a jóságát, a ragyogást, amely sugárzik belole csak tovább erosíti a reményt, a hitet, jobban, mint valaha. Hogy is lehetne az, hogy az olyanok számára, mint Edward, nincs semmi? Heves egyetértéssel bólintottam.
- De ha abban hinnék, amiben ő… – fürkészo tekintettel nézett rám.
- Ha abban hinnél, amiben ő. Képes lennél megfosztani őt a lelkétől?
A mód, ahogy feltette a kérdést, meghiúsította válaszom. Ha azt kérdezte volna, hogy képes lennék-e Edwardért kockára tenni a lelkem, a válasz nyílvánvaló lett volna. De az, hogy veszélyeztetném-e Edward lelkét? Szomorúan szorítottam össze a szám. Ez nem volt fair csere.
- Érted a dilemmát.
Megráztam a fejem, tudatában az arcomra kiülő makacsságnak. Carlisle felsóhajtott.
- Az én választásom. – erősködtem
- Az övé is. – Felemelte kezét, amint észrevette, hogy tiltakozni fogok.
- Főleg, ha ő a felelős, azért amivé átváltoztatna.
- Nem ő az egyetlen, aki képes rá. – Jelentőségteljesen néztem Carlislra. Hirtelen felnevetett, enyhítve ezzel a hangulatot.
- Ó nem! Ezt magadnak kell elintézned vele.
De aztán felsóhajtott.
- Ez az a rész, amiben sosem lehetek egészen bizonyos. Azt gondolom többekközt, hogy a legjobbat hoztam ki abból, amivel gazdálkodni tudok. De helyes volt-e, hogy erre az életre ítéljem a többieket? Képtelen vagyok eldönteni. Nem válaszoltam. Elképzeltem milyen lenne az életem, ha Carlisle ellenállt volna a kísértésnek, hogy felhagyjon magányos életével… megrázkódtam.
- Edward édesanyja változtatta meg a véleményem.
Carlisle hangja szinte suttogás volt. Vakon bámult ki a fekete ablakon.
- Az édesanyja? – ha Edwardot a szülei felől kérdeztem, csak annyit volt képes mondani, hogy
réges rég meghaltak, és hogy az emlékei homályosak. Ráeszméltem, hogy Carlisle emlékei kapcsolatuk rövidsége ellenére tökéletesen tiszták velük kapcsolatban.
- Igen. Elizabethnek hívták. Elizabeth Masennek. Az édesapja, idősebb Edward, nem nyerte vissza eszméletét a kórházban. Az influenza első hullámában vesztette életét.
De Elizabeth éber volt majdnem végig. Edward nagyon hasonlít rá – ugyanolyan bronzszínű haja volt, és a szemei pontosan olyan zöldek voltak.
- Edward szemei zöldek voltak? – motyogtam, próbálva magam elé képzelni.
- Igen… – Carlisle okker szín szemei 100 évnyi távolságban jártak.
- Elizabeth megszállottan aggódott a fia miatt. Saját gyógyulási esélyeit rontva ápolta fiát a betegágyából. Úgy számoltam, hogy Edward lesz az első, aki távozik, annyival rosszabbul volt, mint édesanyja. Nagyon gyorsan zajlott le, mikor végül elérte őt a vég. Naplemente után történt, épp akkor érkeztem, hogy leváltsam az orvosokat, akik egész nap dolgoztak. Nehéz színlelési idők voltak – rengeteg volt a tennivaló, és nekem nem volt szükségem pihenésre. Mennyire gyűlöltem hazamenni, bújkálni a sötétségben és tettetni az alvást, míg oly sokan haldokoltak.
- Először Elizabethet és a fiát ellenőriztem. Megkedveltem őket – és ez mindig kockázatos az emberi múlandóságot figyelmbevéve. Ráeszméltem, hogy az állapota rosszra fordult.
A láz elszabadult, a teste pedig túl gyenge volt, hogy tovább küzdjön.
Ennek ellenére, nem tűnt gyengének, amikor rám nézett az ágyáról.
- Mentse meg! – utasított rekedt hangján, amit még képes volt a torkán kipréselni.
- Mindent megteszek, ami erőmből tellik. – ígértem, és megfogtam a kezét. A láz annyira magas volt, hogy valószínuleg nem érezte, mennyire természetellenes az enyém hidegsége.
Mindent hidegnek érzett.
- Meg kell tennie – sürgetett, olyan erővel szorítva a kezem, hogy felmerült bennem, mégis képes lesz túljutni a krízisen. Tekintete kemény volt, mint a szikla, mint a smaragd.
- Tegyen meg mident, ami a hatalmában áll. Amire a többiek képtelenek, azt kell megtennie magának az én Edwardomért.
- Megijesztett. Olyan átható tekintettel nézett rám, hogy egyszeriben biztos voltam benne, ismeri a titkomat. Aztán a láz győzedelmeskedett felette, és többé már nem tért magához.
Egy órával az után, hogy közölte az akaratát, meghalt.
- Évtizedekig játszottam a gondolattal, hogy társat alkotok magamnak. Egy hasonló teremtményt, aki igazán ismer engem, és nem olyannak lát, aki lehetnék. De sosem győztem meg magam, hogy megtegyem azt, amit velem is tettek.
- És akkor ott feküdt Edward haldokolva. Egyértelmű volt, hogy csupán órái vannak hátra.
Mellette fekvő édesanyja arca még a halálban sem volt nyugodt.
Carlisle újra látta az egészet, emlékei tiszták voltak az elmúlt évszázad ellenére is. Én is tisztán láttam, ahogy mesélt – a kórházi káoszt, a halál elsöprő légkörét. Edwardot, ahogy lázban ég, élete elmúlóban a másodpercmutató minden egyes mozdulatával… Újra megrázkódtam, erővel űztem ki a képet gondolataimból.
- Elizabeth szavai visszhangoztak a fejemben. Hogy jöhetett rá mire vagyok képes? Akarhatje-e bárki is ezt az életet a fiának?
- Ránéztem Edwardra. Bármennyire is rossz állapotban volt, gyönyörű volt. Arcáról lerítt a tisztaság és a jóság. Egy olyan arc, amelyet a saját fiamnak kívánnék.
- Annyi évi habozás után, hirtelen elhatározással reagáltam. Először az édesanyját vittem a hullaházba, aztán visszamentem érte. Senkinek sem tűnt fel, hogy még lélegzik. Még arra sem volt elég kéz, elég szem, hogy a betegek szükségleteinek felét figyelemmel kísérje. A hullaház üres volt – legalábbis ami az élőket illeti. A hátsó ajtón csempésztem ki, és a háztetőkön át vittem haza.
- Nem voltam biztos benne, mit kell tennem. Úgy döntöttem, hogy ugyanazokat a sebeket ejtem, amelyeket évszázadokkal korábban magam is kaptam. Később rosszul éreztem magam emiatt. Sokkal fájdalmasabb és hosszabb volt, mint szükséges.
- De nem bántam meg, amit tettem. Sosem bántam meg, hogy megmentettem Edwardot.
Megrázta fejét, visszatért a jelenbe. Rámmosolygott.
- Gondolom, ideje lenne haza vinnem téged.
- Majd én – mondta Edward. A sötét étkezőből bukkant fel, önmagához képest lassan lépkedve. Arca nyugodt volt, kifürkészhetetlen, de mégis volt valami baljós a tekintetében -valami, amit nagyon igyekezett elrejteni. Görcsös szorítást éreztem a gyomromban.
- Carlisle is el tud vinni – mondtam. Ránéztem a pólómra, a világos kék pamut átázott és maszatos volt a véremtől. A jobb vállamat rózsaszín cukormáz borította.
- Jól vagyok – Edward hangja érzelemmentes volt – Úgyis át kell öltöznöd. Charlie simán szívrohamot kap, ha így meglát. Megkérem Alicet adjon neked valamit.
Újra eltűnt a konyhaajtóban. Aggódva néztem Carlislera
- Nagyon zaklatott.
- Igen – értett egyet Carlisle. – Ma pontosan az történt, amitől a legjobban fél. Veszélyeztetett téged csupán azzal ami…
- De nem az ő hibája!
- A tiéd sem.
Elfordítottam tekintetem az ő bölcs, gyönyörű arcáról. Ezzel nem értettem egyet.

Carlisle, felém nyújtotta kezét, és felsegített az asztaltól. Követtem a nagyszobába. Esme visszatért, és épp azt a padlórészt mosta fel, ahova estem – tömény hypoval, a szaga alapján.
- Esme hadd csináljam én – éreztem amint arcom újra pirossá válik.
- Már végeztem is – mosolygott fel rám – Hogy vagy?
- Jól – biztosítottam – Carlisle gyorsabban varr, mint bármely más orvos, akivel találkoztam.
Mindketten nevettek.
Alice és Edward a hátsó ajtón tértek vissza. Alice mellém sietett, de Edward hátra maradt, arca továbbra is kifűrkészhetetlen.
- Na gyere – mondta Alice – kerítünk neked valami kevésbé hátborzongató ruhadarabot.
Esme ruhái között talált számomra egy hasonló színű pólót, mint az enyém. Charlie nem fogja észrevenni, ebben biztos voltam. A nagy fehér kötés a karomon nem tunt annyira vészesnek, mint amikor alvadt vér borított. Charliet sosem lepte meg, ha kötésben látott.
- Alice – súgtam, ahogy az ajtó felé indult.
- Igen? – ő is halkra vette a hangját és kíváncsian figyelt rám, fejét enyhén oldalra döntve.
- Mennyire rossz a helyzet? – nem voltam biztos benne, hogy suttogásom eredményes próbálkozás volt. Annak ellenére, hogy az emeleten voltunk, egy csukott ajtó mögött, Edward mégis képes volt meghallani. Arca megfeszült.
- Még nem tudom biztosan.
- Hogy van Jasper? – Felsóhajtott
- Nagyon csalódott magában. Számára ez nagy kihívás, és gyűlöli, ha gyenge.
- Nem az ő hibája. Ugye megmondod neki, hogy egyáltalán nem neheztelek rá?
- Hát persze.
Edward a bejárati ajtónál várt rám. Amint a lépcső aljára értem, egyetlen szó nélkül nyitotta ki nekem.
-Vidd el a holmit magaddal! – kiáltotta Alice, amint óvatosan lépdeltem Edward felé.
Felnyalábolta a két csomagot – az egyik félig nyitva – és a fényképezőt a zongora alól, és a sértetlen karomba pakolta őket.
- Később is megköszönheted, miután kinyitottad őket.
Esme és Carlisle halkan jó éjszakát kívántak. Észrevettem, amint lopva a nálam közönyösebb fiúkra tekintenek. Megkönnyebülés volt kiérni, átsiettem a lámpások és rózsák között, melyek most rossz emlékeket ébresztettek. Edward némán ballagott mellettem. Kinyitotta nekem az utasülés ajtaját, én pedig nyafogás nélkül beszálltam. A műszerfalon egy hatalmas vörös masni volt, az új rádióra erősítve. Lekaptam, és a padlóra hajítottam. Amint Edward becsusszant a másik ülésre, gyorsan az ülés alá rúgtam. Nem nézet sem rám, sem a rádióra. Egyikünk sem kapcsolta be, a csönd, pedig még súlyosabb lett, a motor felbőgésének hatására. Túl gyorsan vezetett a sötét szerpentines úton. A csend megőrjített.
- Mondj valamit! – könyörögtem végül, amint az autópályára hajtott.
- Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte szenvtelen hangon. Távolságtartása megtört engem.
- Mondd, hogy megbocsátasz!
Ez kissé életrekeltette arcát, de az érzelem, ami előbukkant a düh volt.
- Megbocsátani neked? Mégis mit?
- Ha óvatosabb lettem volna, semmi sem történt volna!
- Bella, megvágtad az ujjad a papírral, ezért aligha érdemelnél halálbüntetést.
- Akkor is az én hibám.
Szavaim áttörték a gátat.
- A te hibád? Ha Mike Newton otthonában vágnád meg magad, Jessicával, Angelával
és a többi normális barátoddal egy társaságban, mégis mi a legrosszabb, ami történhet? Esetleg, nem találnak ragtapaszt? Ha bele is esnél egy rakás üvegcserépbe – teljesen magadtól, bárki rásegítése nélkül – még akkor is, mi lehetne a legrosszabb? Véráztatta lenne az autósülés, amíg bevisznek a sürgősségire? Mike Newton foghatná a kezed, amíg öszevarrnak – nem érezné azt a késztetést, hogy megöljön, amíg melletted van. Ne is próbáld ezt magadra vállalni Bella! Ettől csak még undorítóbbnak érzem magam!
- Mégis, hogy a pokolba kerül ide Mike Newton? – követeltem.
- Mike Newton úgy kerül ide, hogy Mike Newtonnal lenned ezerszer egészségesebb lenne! – morogta
- Inkább a halál, mint Mike Newtonnal lenni – tiltakoztam – inkább a halál, mint bárki mással lenni!
- Ne légy melodramatikus Bella, kérlek.
- Akkor te meg ne légy nevetséges! – Nem válaszolt. Sötét arccal bámult ki a szélvédőn.
Sebesen kutattam át agyam egy mentőöv után, amely megmentené az estét. Amikor a házunk elé értünk, még mindig nem jutott eszembe semmi. Leállította a motort, de kezei a kormányon maradtak.
- Nem maradsz éjszakára? – kérdeztem
- Haza kéne mennem.
Az utolsó dolog, amit akartam, hogy a bűnbánat mocsarában dagonyázzon.
- A szülinapomra – erősködtem
- Nem lehet így is, úgy is – vagy akarod, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják a születésnapodat vagy nem. Vagy az egyik, vagy a másik.
Hangja zord volt, de nem annyira komoly, mint előtte. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Oké. Úgy döntöttem, nem akarom, hogy ignoráld a születésnapom. Fent találkozunk.
Kiugrottam, és visszanyúltam a csomagjaimért. Ő a szemöldökét ráncolta.
- Nem kell őket megtartanod.
- De, akarom őket – feleltem automatikusan, majd azon tanakodtam, hogy vajon fordított pszichológiát alkalmazott-e.
- Nem, nem akarod. Carlisle és Esme pénzt költött rád.
- Túlélem – esetlenül a jó karom alá vettem az ajándékokat és bevágtam magam mögött az ajtót. Egy pillanat alatt a furgonon kívül volt és mellettem termett.
- Legalább hadd vigyem őket – mondta, amíg elvette őket tőlem – A szobádban leszek.
Elmosolyodtam.
- Kösz.
- Boldog Születésnapot! – sóhajtott, és lehajolt, hogy ajkaival megérintse enyéimet. Lábujjhegyre álltam, hogy a csók tovább tartson, de ő elhúzódott. Az én kedvenc csibészes mosolyom villant fel az arcán, aztán hirtelen eltünt a sötétségben. A játék még ment, hallottam a riporter hangját, amint az örült tömeget próbálja túlharsogni.
- Bell? – kiáltott Charlie.
- Szia apa! – mondtam, amint beléptem a nappliba. Az oldalamra szorítottam karomat.
Az enyhe nyomás égetett, orrom elfintorodott. Az érzéstelenítő kezdte elveszíteni hatását.
- Milyen volt? – Charlie a díványon hevert, meztelen lábfejét a karfán nyugtatta.
Hiányos, göndör haja simára lapult az egyik oldalon.
- Alice túlzásba esett. Virágok, torta, gyertyák, ajándékok – az egész köret.
- Mit kaptál tolük?
- Egy rádiót a furgonba. – (És egyéb ismeretlen mást.)
- Wow
- Igen – értettem egyet – Ez aztán az este!
- Reggel találkozunk.
Odaintettem – Viszlát.
- Mi történt a karoddal?
Elpirultam és némán szitkozódtam.
- Elestem. Semmiség.

- Bella – sóhajtva rázta meg fejét
- Jó éjt apa!
Felsiettem a fürdőszobába, ahol pont ilyen estékre tartottam a pizsamámat.
Bebújtam az ujjatlan felsőbe és a hozzá illő pamut nadrágba – amelyet azért vettem, hogy lecseréljem a lyukas nadrágom, amit az ágyban viseltem – összerándultam, amikor egy mozdulat miatt, hozzértem a varrathoz. Egy kézzel megmostam az arcom, majd a fogam,
aztán besiettem a szobámba.Edward az ágy közepén ült, elkalandozva játszott az egyik ezüstszínű dobozzal.
- Szia – mondta. Hangja szomorú volt. A bizonyos mocsárban hempergett. Az ágyhoz mentem, kivettem az ajándékokat a kezéből, és az ölébe bújtam.
- Szia – simultam oda kőkemény mellkasához – Most már kibonthatom az ajándékaimat?
- Honnan ez a lelkesedés? – csodálkozott.
- Kíváncsivá tettél.
Felkaptam a hosszú, téglalap alakú dobozt, amelyet bizonyára Carlisletól és Esmétől kaptam.
- Engedd meg – ajánlkozott. Kivette az ajándékot a kezemből és egyetlen, gyors mozdulattal letépte a papírt róla. Majd átnyújtotta a fehér dobozt nekem.
- Biztos vagy benne, hogy képes leszek felemelni a fedelét? – morgolódtam, de nem reagált.
A dobozban vastag papírköteg volt, hívogatóan finom borítóval a tetején. Bele telt egy kis időbe, amíg felfogtam a látványt.
- Jacksonvillebe megyünk? – Lelkem mélyéig belelkesedtem. Repülőjegyek voltak Edwardnak és nekem.
- Ez a terv.
- El sem hiszem! Renee dob egy hátast! De azért nem bánod? Ott elég napos, egész nap a házban kell vesztegelned.
- Szerintem megbírkózom vele – mondta, majd összeráncolta homlokát – Ha tudtam volna, hogy így reagálsz az ajándékra, akkor rávettelek volna, hogy Esme és Carlisle előtt nyisd ki.
Azt hittem tiltakozni fogsz.
- Nos, ez valóban túl sok. De te is velem jössz majd.
Felkuncogott – Most már azt kívánom, inkább költöttem volna én is az ajándékodra.
Nem is tűnt fel, hogy képes vagy következetesen viselkedni.
Félretettem a jegyeket és felvettem az ő ajándékát, kíváncsiságom újra fellángolt.
Elvette tőlem, és ugyanúgy feltépte, mint az előbbit. Egy átlátszó Cd tartót, benne egy ezüstszínű lemezt nyújtott át.
- Mi ez? – kérdeztem hökkenten.
Nem válaszolt, kivette a lemezt és mellettem átnyúlva, betette az éjjeli szekrényemen lévő Cd lejátszóba. Megnyomta a lejátszó gombot és csendben várt. Végül megszólalt a zene.
Szótlanul, tágra nyílt szemekkel hallgattam. Tudtam, hogy a reakciómra vár, de képtelen voltam megszólalni. Könnyek törtek fel, amelyeket még azelőtt megpróbáltam letörölni mielőtt lefolyhattak volna.
- A karod fáj? – kérdezte aggódva.
- Nem, a karomnak semmi baja. Ez gyönyörű Edward. Nem is adhattál volna ennél szebb ajándékot. El sem hiszem. – Aztán befogtam, hogy hallgathassak. Az ő zenéje volt, az ő szerzeményei. Az első szám az én altatóm volt.
- Gondoltam, úgysem hagynád, hogy vegyek neked egy zongorát, hogy itt játszhassam el neked – magyarázta.
- Eltaláltad.
- Hogy van a karod?
- Jól – Igazából már kezdett lángolni a kötés alatt. Jeget kívántam. Hozzányomhattam volna a karjához, de az elárult volna.

- Hozok neked Tylenolt
- Nem kell semmi – tiltakoztam, de kibújtatott az öléből és az ajtó felé sietett.
- Charlie – sziszegtem. Nem igazán volt tudomása arról, hogy Edward rendszeresen itt marad estére. A tény az, hogy menten szélütést kapna, amint tudomására jutna. De nem éreztem bűnösnek magam azért, hogy becsapom, hisz semmi olyat nem tettünk, amit ő gondolna. Edward és a szabályai…
- Nem fog elkapni- ígérte Edward amint hangtalanul eltűnt az ajtóban… és tért vissza azon nyomban, elkapva az ajtót még mielőtt az becsukódhatott volna. Egyik kezében pohár víz volt a másikban egy gyógyszeres üveg. Tiltakozás nélkül vettem el a pirulákat, amelyeket átnyújtott – tudtam, hogy a vitában alulmaradnék, és a karom is kezdett hasogatni.
Az altatóm a háttérben folytatódott, lágyan és szeretetteljesen.
- Késő van – jegyezte meg Edward. Egyik karjával felkapott az ágyról, a másikkal pedig felemelte a takarót. Ráfektetett a párnámra és betakart. Mellém feküdt a takaró fölé, hogy ne fázzak – és átkarolt. A vállához bújtam és boldogan felsóhajtottam.
- Köszönöm még egyszer – suttogtam
- Szívesen.
Hosszú ideig csendben hallgattuk altatóm utolsó akkordjait. Egy újabb szám kezdődött. Esme kedvencét ismertem fel benne.
- Mire gondolsz? – tűnődtem suttogva.
Habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt.
- A helyesen és a helytelenen gondolkodtam éppenséggel.
Hideg futott végig a hátamon.
- Emlékszel mennyire kívántam, hogy ne hagyd figyelmen kívül a születésnapomat? – kérdeztem gyorsan, remélve, hogy nem tűnik fel neki a figyelemelterelésem.
- Igen – felelt óvatosan.
- Nos, épp azon tűnődtem, hogy mivel még mindig tart a születésnapom, mennyire szeretném, hogy újra megcsókolj.
- Milyen mohó vagy ma este!
- Úgy van – de persze nem kívánok tőled semmi olyat, amit nem akarsz megtenni – tettem hozzá neheztelve. Felnevetett, majd sóhajtott.
- Isten a megmondhatója, hogy nem kéne megtennem amit “nem akarok megtenni” – mondta furcsa, reményvesztett hangon, majd ujjait az állam alá téve fordította arcom az övéhez.
A csók a megszokott módon kezdődött – Edward pontosan olyan óvatos volt, mint mindig, a szívem a megszokott, heves dobogásba kezdett. Aztán valami megváltozott. Ajkai hirtelen sokkal mohóbbak lettek, szabad kezét hajamba túrta, arcom óvatosan az övéhez szorította. Annak ellenére, hogy az én kezeim is hajában kalandoztak, és nyílvánvalóan készültem átlépni azt a bizonyos határvonalat, nem állított le.
Habár a vékony takarón átérződött teste hidege, mégis mohón hozzásimultam.
Hirtelen hagyta abba, gyengéd, határozott mozdulattal tolt el magától.
Zihálva hanyatlottam vissza a párnára, a fejem szédelgett. Valami megfoghatatlan akart előtörni emlékeimből.
- Sajnálom – mondta, ő is ugyanolyan zilált volt – Ez már túl volt a határon.
- Nem bánom – ziháltam.
Homlokráncolva nézett rám a sötétben.
- Próbálj meg aludni Bella.
- Nem, azt szeretném, ha újra megcsókolnál.
- Túlbecsülöd az önuralmam.
- Mi csábít jobban, a vérem vagy a testem? – kérdeztem kihívóan.
- Döntetlen – vigyorodott el röviden neheztelve önmagára, aztán újra komoly lett.

- Na már most. Miért nem hagysz fel a szerencséd próbatételével, és próbálsz meg aludni?
- Rendben – egyeztem bele, majd közelebb bújtam hozzá. Nagyon kimerült voltam.
Hosszú nap volt sok tekintetben, mégsem éreztem megkönnyebbülést a végére. Úgy éreztem rosszabb vár rám másnap. Ostoba előérzet volt, mégis mi lehet rosszabb a mai napnál?
Csak a sokk játszott velem, semmi kétség. Észrevétlenül próbáltam sérült karomat a vállának nyomni, hogy hűvös bőre csillapítsa az égető érzést. Egyszerre sokkal kellemesebb volt.
Már félálomban voltam, talán mélyebben, amikor hirtelen beugrott, mire emlékeztetett a csókja: múlt tavasszal, amikor el kellett mennem, hogy eltereljük Jamest a nyomaimról,
Edward megcsókolt búcsúzóul, nem tudva, hogy mikor látjuk – vagy látjuk-e még – újra egymást. Ennek a csóknak, majdnem ugyanolyan fájdalmas éle volt, de fogalmam sem volt, mi lehet az oka. Önkívületbe menekültem, mintha máris rémálmaim lennének.

New Moon

Arra gondoltam hogy ha valakit érdekel a New Moon akor ide be rakom minden nap fejezetenként. : )

1 Fejezet a buli.

99,9 százalékig biztos voltam benne, hogy álmodom.
Az ok, amiért ennyire biztos voltam, először is az, hogy olyan gyönyörű,
vakító napfényben sütkéreztem, amely sosem mutatkozik új lakhelyemen, az állandó
szemerkélő-esős Forksban, Washingtonban. Másodszor pedig – Marie nagymamát láttam.
Nagyi már 6 éve meghalt, tehát ez is nyilvánvaló bizonyítéka volt az álom teóriámnak.
Nagyi nem sokat változott, arca ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá.
Bőre puha volt és ráncos, ezernyi apró redőbe fogva, mely lágyan simult csontozatához.
Úgy nézett ki, mint egy fonnyadt kajszibarack, haja mégis sűrű fehér felhőként keretezte arcát. Ajkainkon egy időben – az övé mint egy redős vonal – ugyanolyan meglepett mosoly táncolt.Egyértelmű volt, hogy o sem számított a viszontlátásra.
Kérdéseket akartam feltenni neki, amelyből annyi volt – mit keres itt az álmomban?
Mit csinált az elmúlt hat évben? Papi rendben van-e, és egymásrátaláltak-e, bárhol legyenek is?
De ő is szólásra nyitotta száját, amikor én, így inkább hagytam hadd kezdje ő.
Ő is inkább hallgatott, így egyszerre nevettünk fel a szituáción.
- Bella!
Nem nagyi szólított, így mindketten elfordultunk hogy lássuk, ki csatlakozik
a mi kis újraegyesülésünkhöz. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki szólít;
ezt a hangot bárhol, bármikor felismerném és reagálnék rá akár ébren, akár álmomban
… vagy halálomban. A hang, amelyért tűzön sétálnék át, vagy kevésbé drámaian
fogalmazva, végig evickélném itt életem még a szűnni nem akaró hideg eső ellenére is.
Edward.
Annak ellenére, hogy mindig megborzongtam, amikor ránéztem – ébren vagy máshogy -
és tökéletesen biztos voltam benne, hogy álmodom, pánik tört rám,
amint Edward a vakító napfényben sétált felénk.
Pánikoltam, mert nagyinak fogalma sem volt róla, hogy egy vámpír a szerelmem
- senki sem tudta – és ötletem sem volt hogyan fogom neki megmagyarázni a napfény okozta
táncoló ezernyi szivárványt, mintha kristályból vagy gyémántból faragták volna testét.
“Nos, talán feltűnt neked, hogy a barátom ragyog. Ez csak olyan dolog,
amit a napfényben szokott csinálni. Ne aggódj emiatt…”
De mit keres itt? Csakis azért élt Forksban, a legesősebb városban a világon,
hogy világos nappal is kint lehessen anélkül, hogy felfedné családja titkát.
Mégis itt volt és könnyedén lépdelt felém, legszebb angyal-arcú mosolyával,
mintha én lennék az egyetlen jelenlévő.
Abban a másodpercben azt kívántam bárcsak ne lennék olyan kivétel
akin nem fog rejtélyes adottsága, általában hálát éreztem azért, hogy
egyedül az én gondolataimat volt képtelen olvasni, mint egy nyitott könyvet,
de most azt kívántam bárcsak hallaná a fejemben üvöltő figyelmeztetést.
Aggódó pillantást vetettem nagyi felé, de már késő volt. Éppen akkor fordult vissza felém,
és szemei pontosan olyan kétségbeesettek voltak, mint az enyémek.
Edward továbbra is ragyogóan mosolyogva – melynek hatására úgy éreztem a
szívem feldagad és a mellkasomon fog kirobbanni – átkarolta a vállamat
és ránézett nagymamámra.
Nagyi arckifejezése meglepett. Ahelyett hogy rémült lett volna,
inkább félszegen tekintett rám, mintha szidásra számítana. A
testtartása is furcsa volt – az egyik karját ügyetlenül, kinyújtva eltartotta magától,
majd behajlította, a levegőt ölelve. Mintha olyan valakit ölelne, akit én nem láthatok…
És csak akkor, amikor jobban megnéztem a képet vettem észre, hogy
aranyozott keret veszi körül nagymamámat. Értetlenkedve, emeltem fel szabad kezem -
amely nem ölelte át Edward derekát – és próbáltam megérinteni. Ő pontosan tükrözte mozdulataimat.
De ahol ujjainknak találkozniuk kellett volna, hideg üveg volt semmi más.
Ekkor álmom rémálommá vált.
Nem a nagyi volt.
Én voltam. Én voltam egy tükörben. Én — megöregedve, ráncosan, és fonnyadtan.
Edward mellettem állt, nem látszódva nem tükröződve, gyötrelmesen üdén és örökre 17 évesen.Megcsókolta döbbent arcomat tökéletes ajkaival.
- Boldog születésnapot! – suttogta.
Hirtelen, kipattant szemekkel, zihálva ültem fel az ágyban.
Otromba, szürke világosság, a jól ismert, felhőárnyékolta fény vette át
álmom vakító napfényének helyét.
Csak egy álom, nyugtattam magam. Csak álmodtam. Vettem egy mély lélegzetet
majd ismét nagyot ugrottam amikor kikapcsolt az ébresztő. Az órakijelző sarkában
található kis naptár egyértelműen tájékoztatott, hogy ma szeptember 13-a van.
Csak egy álom, mégis vészjósló a maga módján. Ma van a születésnapom. Hivatalosan is 18 éves lettem.Már hónapok óta ettől a naptól rettegtem.
Egész nyáron át – a legboldogabb nyaramon, bárhol bárki másnak legboldogabb nyarán,
és a Olympic Peninsula történelmének legesősebb nyarán át kísértett alattomosan ez a dátum
várva hogy rámtörhessen végre.
És most, hogy elérkezett az idő, sokkal rosszabb volt, mint vártam.
Teljes valómban érzetem hogy öregedtem. Minden nap öregszem, de ez más volt,
rosszabb, kézzel fogható. 18 éves lettem.
Edward pedig sosem lesz annyi.
Ahogy fogmosás előtt belenéztem a tükörbe majdhogynem meglepődtem, hogy
tükörképem nem változott. Alaposan áttanulmányoztam magam fakó bőrömön ráncokat keresve
Az egyedüli gyűrődések a homlokomon voltak, melyekről tudtam,
hogy azon nyomban eltűnnének amint el tudnám lazítani magam. De képtelen voltam rá.
Felvont, aggódó szemöldökeim alatt ott bújtak nyugtalan, barna szemeim.
Csak egy álom volt emlékeztettem magam újra. Csak egy álom… de a legrosszabb rémálmom.
Kihagytam a reggelit, hogy olyan gyorsan kijuthassak a házból ahogy csak lehet.
Teljesen képtelen voltam azonban kijátszani apámat, így kénytelen voltam
pár perc látszatörömet erőltetni magamra. Őszintén próbáltam örülni
azoknak az ajándékoknak, amelyekről kifejezetten kértem, hogy ne vegye meg
de minden egyes alkalommal, amikor mosolyogtam, úgy éreztem menten elbőgöm magam.
Harciasan igyekeztem összeszedni magam mialatt az iskola felé hajtottam.
A nagyiról szóló álmot – nem tudok úgy gondolni rá mint önmagamra – nehéz volt kiverni a fejemből.
Kétségbeesés lett rajtam úrrá, egészen addig amíg be nem hajtottam a forksi középiskola mögötti parkolóba, és meg nem láttam Edwardot amint mozdulatlanul nekidől metálezüst Volvojának, akárcsak egy elfeledett pogány istenséget ábrázoló márvány szobor. Az álom őrá nem volt hatással. Ugyanúgy várt rám, ahogy eddig is tette minden nap.
A kétségbeesést felváltotta a csodálat. Annak ellenére, hogy már fél éve voltam vele
továbbra sem tudtam elhinni hogy engem ért ez a kimondhatatlan szerencse.

Húga, Alice mellette állt, o is rám várt.
Természetesen Edward és Alice nem álltak valódi rokonságban egymással (Forksban az a
mese élt, hogy a Cullen testvéreket a szintén fiatal Dr Carlisle Culler és felesége Esme adoptálta)ám bőrük mégis pontosan ugyanolyan világos volt, szemeik egyformán arany színűek,az alattuk található sötét karikákkal együtt. Arcuk egyformán volt gyönyörű.
Azok számára akik beavatottak voltak – mint én – ezek a hasonlatosságok árulták el valódi lényüket. Alicet látva, ahogy ott várakozik – gyémántként ragyogó homokszín szemei izgatott csillogásával és egy, a kezében tartott ezüst színű dobozzal – megdermedtem. Megmondtam Alicenek hogy semmit, de semmit – sem ajándékokat, sem figyelmet – nem kérek születésnapomra. Kérésem láthatóan süket fülekre talált.
Bevágtam ‘53-as Chevy, ajtaját – rozsda szemcse zuhany potyogott a nedves aszfaltra -
és lassan feléjük sétáltam. Alice előre ugrott hogy üdvözöljön, tündér arca valósággal ragyogott egyenes fekete frizurája alatt.
- Boldog szülinapot, Bella!
-Shh! – Sziszegtem, miközben gyorsan körbekémleltem nem hallotta-e esetleg meg valaki más is a parkolóban. Az utolsó dolog, amire vágytam az volt, hogy örömünnep törjön ki e lehangoló esemény alkalmából.
Rám se hederített.
- Most akarod kinyitni az ajándékod vagy inkább később? – kérdezte buzgón, ahogy
elindultunk Edward felé.
- Semmi ajándék – morogtam tiltakozva.
Végre valahára úgy tűnt felismerte hangulatom.
- OK… akkor később. Tetszett a fényképalbum, amit édesanyád küldött? És a fényképezőgép
amit Charlie vett neked?
Felsóhajtottam. Hát persze hogy tudja mik a születésnapi ajándékaim! Nem Edward az egyetlen családtag akinek szokatlan képessége van. Alice rögtön “látta” hogy szüleim mit szándékoznak megvenni, amint elhatározták magukat.
- Igen. Klasszak.
- Szerintem igazán kedves ötlet. Csak egyszer vagy végzős. Legjobb lesz ha dokumentálod az élményeid.
- Te hányszor is voltál végzős?
- Az egész más.
Odaértünk Edwardhoz és ő kinyújtotta felém kezét. Mohón kaptam utána
egy pillanatra elfeledve rosszkedvemet. Bőre most is mindig sima volt,
kemény, és nagyon hideg. Gyengéden megszorította a kezemet. Belenéztem
lágy, topáz szemeibe és szívem azonnal nem túl gyengéd dobogásba kezdett.
Amint meghallotta szívem rohanását újra elmosolyodott. Felemelte másik kezét, végig simított hűvös ujjával ajkamon, és megszólalt:
- Szóval, ahogy megbeszéltük tilos felköszöntenem téged, jól mondom?
- Igen. Úgy van. – Sosem tudtam helyesen utánozni az o tökéletes kiejtését.
Ez olyan valami volt, amit csak egy korábbi század elején sajátíthatott el az ember.
- Csak ellenőriztem. – Beletúrt bronz színű, kócos hajába. – Meg is gondolhattad magad.
Az emberek általában élvezik a születésnapokat és az ajándékokat.
Alice felnevetett, hangja mint az ezüst szélharang.
- Hát persze hogy élvezni fogod. Mindenki kedves lesz ma hozzád, és hagyják, hogy tedd amit csak akarsz, Bella. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet?
Költői kérdésnek szánta.
- Az öregedés – válaszoltam mellékesen, de hangom nem volt annyira közömbös, mint szerettem volna.

Mellettem Edward mosolya, egyenes vonallá keményedett.
- A 18 nem is számít öregnek. – mondta Alice – Nem várnak a nők általában
a 29-dik születésnapjukig azzal, hogy bedepizzenek?
- Öregebb mint Edward – motyogtam.
Felsóhajtott.
- Gyakorlatilag – mondta könnyedén – csak egyetlen évről van szó.
Elgondolkodtam … ha biztos lehetnék a jövőben amit kívántam, hogy teljesüljön
és örökre együtt lehetnék Edwarddal, Alice-szel és a többi Cullennel
(persze nem mint egy ráncos, öreg néni) … akkor egy év ide vagy oda nem számítana.
De Edward körme szakadtáig ellenzett minden olyan lehetőséget, amely engem átváltoztatna.
Bármit, ami olyanná tenne mint o – amely engem is halhatatlanná tenne. Patthelyzet, ahogy ő mondja.Őszintén megvallva nem igazán értettem Edward álláspontját.
Mégis mi olyan nagyszerű a halandóságban? Vámpírnak lenni nem tűnt annyira
rémes dolognak – legalábbis ahogy a Cullenek éltek.
- Mikor érsz oda a házhoz? – folytatta Alice témát váltva. Arckifejezését látva, pontosan
olyan dologra készült, amely kifejezetten kerülendő volt.
- Nem is tudtam, hogy terveztem, hogy oda megyek.
- Óh, légy már rugalmasabb Bella – panaszolta – Ugye nem akarod elrontani az örömünket?
- Azt hittem az én születésnapom arról szól, hogy én mit akarok!
- Iskola után elmegyek érte Charliehoz – mondta Edward teljességel figyelmen kívül hagyva engem.
- Dolgoznom kell – ellenkeztem.
- A helyzet az, hogy nem kell, – mondta Alice durcásan – már szóltam Mrs Newtonnak. Elcseréli a műszakod.Megkért adjam át születésnapi jókívánságait.
- Én – Én akkor sem tudok menni – hebegtem, kétségbeesetten valami kifogás után kutatva – Szóóóval még nem néztem végig a Rómeó és Júliát.
Alice fújt egyet. – Kívülről tudod a Rómeó és Júliát!
- De Mrs Berty azt mondta meg is kell néznünk filmen, hogy teljesen értékelni tudjuk azt a módot, ahogy maga Shakespeare elképzelte.
Edward a szemeit forgatta.
- De már láttad a filmet – vádaskodott Alice
- De nem a ‘60-as években készült verziót. Mrs Berty azt mondja az a legjobb.
Alice könnyed mosolya végül lefagyott majd rámmeredt.
- Csinálhatjuk ezt könnyebb és nehezebb módon is Bella, vagy az egyik vagy a másik….
Edward vágta félbe a fenyegetést.
- Lazíts már Alice. Ha Bella meg akarja nézni a filmet, akkor tegye. Ez az o születésnapja.
- Ahogy mondod – tettem hozzá.
- Hét körül viszem majd – folytatta – így még több időd is lesz a felkészülésre.
Alice csilingelő nevetése hangzott fel újra
- Jól hangzik! Viszlát este Bella! Jó móka lesz meglátod!
Elvigyorodott – melynek hatására előtűnt tökéletes, ragyogó fogsora -megpaskolta arcomat, majd ellibegett az első órájára mielőtt egyáltalán szólni tudtam volna.
- Edward kérlek- kezdtem könyörögni, de hideg ujját ajkamhoz érintve elhallgattatott.
- Beszéljük meg ezt később. Elkésünk az óráról.
Senki sem vette a fáradtságot, hogy figyelemmel kísérjen minket, amíg elfoglaltuk
megszokott helyünket a terem hátsó felében. (most már majdnem az összes óránk közös volt,
egyszerűen hihetetlen milyen szívességekre voltak hajlandóak a női adminisztrátorok
Edward puszta kérésére). Edward és én elég ideje voltunk már együtt ahhoz,
hogy a rólunk terjengő pletykák elüljenek. Még Mike Newton sem lövelt többé felém
rosszalló tekintetet, melynek eredményeképpen mindig bűnösnek éreztem magam.
Ehelyett mosolygott, aminek nagyon örültem, hisz úgy tűnt megértette végre, hogy köztünk csupán barátság lehet.
Mike megváltozott a nyár alatt – arca kissé keskenyebb lett, melynek hatására megnyerőbb benyomást keltet, világos szőke haját pedig új stílusban viselte; nyoma sem volt a kuszaságnak, hosszabb volt és körültekintően összerendezett.
Könnyedén észrevehető volt honnan merítette az ötletet – de Edward
kinézete nem egykönnyen volt imitálható. A nap folyamán végig azon töprengtem, hogyan húzhatnám ki magam az esti, Cullen házban tartandó rejtélyes esemény alól. Ilyen gyászos hangulatban igencsak kényelmetlen lenne ünnepelni. De ami még ennél is rosszabb, ez az esemény igen nagy valószínűséggel több figyelmet és ajándékokat foglal magába.
A figyelem sosem jó, ezzel bármely más kétballábas egyetértene.
Senki sem kíván reflektorfényben lenni, amikor épp hasra esik.
Én pedig igen határozottan kértem – nos inkább utasítottam – őket, hogy
mellőzék az idei ajándékozást. Úgy tűnt nem pusztán Renee és Charlie
hagyták mindezt figyelmen kívül.
Sosem volt sok pénzem, de ez soha nem zavart. Renee óvónői fizetésből nevelt fel.
Charlie sem gazdagodott meg a munkájából – o volt ennek a picike városnak,
Forksnak a rendőrfőnöke. Az egyetlen személyes jövedelmem abból a heti három napos
munkából származott, melyet a helyi sportfelszerelés üzletben végeztem.
Egy iyen kis városban örülhettem, hogy egyáltalán volt munkám. Minden egyes penny amit
kerestem a mikroszkópikus méretű főiskola alapba ment. (Főiskola volt a “B” terv.
Én továbbra is az “A” tervben reménykedtem, de Edward makacs módon ragaszkodott
emberi mivoltomhoz….) Edwardnak rengeteg pénze volt – még gondolni sem kívántam rá mennyi lehet. A pénz semmit sem jelentett Edwardnak vagy a többi Cullennek. Számukra ez csak egy dolog volt ami felhalmozódik a rendelkezésükre álló hosszú idő és egy kivételes képességű húg tőzsde tippjei eredményeképpen. Edward láthatóan képtelen volt megérteni, miért kérem meg rá,hogy ne költsön rám – hogy miért olyan kellemetlen számomra, amikor egy drága étterembe visz, miért tiltottam meg neki, hogy egy új autót vegyen nekem, amely akár képes lenn az 55 mérföld feletti sebességre is, vagy hogy miért nem engedem hogy kifizesse a főiskolai tandíjamat (nevetségesen lelkesedik a “B” tervért). Edward úgy gondolta, hogy csak fölöslegesen nehezítem a dolgokat.
De hogy is hagyhatnám, hogy ajándékokkal halmozzon el, amikor semmivel sem tudnám
viszonozni? O valamilyen érthetetlen oknál fogva velem akart lenni. Bármi amit ezen felül adni kíván,csak kizökkentene minket az egyensúlyból. Ahogy a nap haladt tovább, sem Edward sem Alice nem hozta fel többé a születésnapomat,
így kezdtem kissé megnyugodni. Ebédidőben, a törzsasztalunknál ültünk.
Nem mindennapi békesség uralkodott annál az asztalnál. Mi hárman – Edward,
Alice és én – az asztal legvégén ültünk. Most, hogy az idősebb és valahogy
ijesztőbb (Emmett esetében ez egyértelmű) testvérek elballagtak, Alice és Edward
már nem tűnt annyira rémisztőnek, így nem magunkban ültünk ott. A többi barátom is, Mike és Jessica (akik most épp egy borzalmas szakítási fázisban voltak), Angela és Ben (akik
kapcsolata túlélte a nyarat) Eric, Conner, Tyler és Lauren (habár utóbbi nem igazán tartozik
a barát kategóriába) mind ott ültek az asztalnál, egy láthatatlan vonal túloldalán.
Ez a vonal eltűnt a napsütötte időkben – amikor Edward és Alice lógott az iskolából – és a beszélgetések erőlködés nélkül folytak le, engem is bevéve a társalgásba.
Edward és Alice nem találta ezt az elutasító kirekesztést furcsának vagy bántónak
ahogy én azt tenném. Alig vettek róla tudomást. Az emberek valahogy rejtélyesen rosszul
érezték magukat a Cullenek társaságában, majdhogynem féltek tőlük valamiért, amelyet még maguknak sem tudtak megmagyarázni. Ritka kivétel voltam ebben a rendben. Edwardot olykor már idegesítette,hogy mennyire kényelmesen érzem magam a közelében. Úgy gondolta, hogy veszélyt jelent az egészségemre – egy olyan elmélet amelyet állandó vehemenciával támadtam amint szóba hozta.
Délido gyorsan eltelt. Vége lett a tanításnak, Edward pedig elkísért a kocsimhoz, ahogy mindig is tette,de ezúttal az utasülés ajtaját nyitotta ki előttem. Alice valószínűleg már hazament az o kocsijával,nehogy elmenükelhessek. Keresztbefontam karjaimat, és nem tágítottam.
- Az én születésnapom, nincs jogom vezetni?
- Úgy teszek, ahogy kérted, megjátszom hogy nincs születésnapod.
- Ha nincs is szülinapom, akkor nem is kell elmennem ma hozzátok…
- Ok. Rendben.
Bevágta az utasülés ajtaját, majd elsétálva előttem kinyitotta a vezető ülését.
- Boldog Születésnapot!
- Shh! – Sziszegtem neki. Beültem az ülésre, azt kívánna bárcsak a másik lehetőséget választotta volna. Edward a rádióval szórakozott amíg vezettem, közben pedig rosszallóan ingatta fejét.
- A rádiód vétele egyszerűen borzalmas.
Morcosan néztem rá. Nem szerettem ha piszkálta a furgonomat. A furgon rendben volt – személyisége volt.
- Klassz stereot kívánsz? Utazz a sajátoddal! – Ideges voltam Alice terve miatt,borús hangulatom egyre tetőzött, így a szavak élesebben jöttek, mint amilyennek szántam.
Ritkán veszítettem el a türelmem Edwarddal, így csak összeszorította a száját hogy leküzdje a vigyort.Amint leparkoltam Charlie háza előtt, átnyúlt és két kezébe vette arcom.
Nagyon óvatosan tette, éppcsak az ujjbegyei értek a halántékomhoz, arcomhoz és államhoz.
Mintha különösen törékeny lennék. Ami valójában igaz is volt – hozzáképest legalábbis.
- Ma egész nap jókedvűnek kénne lenned! – suttogta. Édes lehellete simogatta arcomat.
- És ha én nem kívánok jó kedvű lenni? – kérdeztem, kihagyó lélegzettel.
Arany szemei izzottak.
- Az nagy kár lenne.
Mire áthajolt hogy jéghideg ajkait az enyémre helyezze, a fejem már szédelgett.
Pont ahogy tervezte, megfeledkeztem minden aggodalmamról, és már csak arra koncentráltam, hogyanis kell lélegezni.
Ajkai elidőztek az enyéimen, hidegen és puhán és gyengéden, amíg karjaim a nyaka köré nem fontam és nem kezdtem el túl nagy lelkesedéssel viszonozni. Éreztem amint elhúzódik tőlem, elengedi az arcom hátranyúlva pedig lefejti karjaim a nyakáról.
Edward számos határt húzott fizikai kapcsolatunknak, hogy engem életben tartson.
Noha megértettem annak szükségességét, hogy bőröm és az o pengeéles, méregvonta fogai között megtartsuk a kellő távolságot, csókja hatására hajlamos voltam erről a csekély dologról megfeledkezni.
- Légy jó kérlek!- Suttogta lágyan. Még egyszer lágyan megcsókolt aztán karjaim hasamra helyezve hátrahúzódott. Pulzusom a fülemben dobolt. Egyik kezem a szívemre helyeztem. Hiper sebességgel dobogott kézfejem alatt.
- Gondolod, hogy valaha is jobban fogom én ezt kezelni? – Tűnődtem – Hogy majd a szívem nem akar kiugrani a mellkasomból amint hozzámérsz?
- Igazán remélem, hogy nem – mondta kissé önelégülten. Körbeforgattam a szemem.
- Menjünk és nézzük meg ahogy a Capuletek és a Montaguek felvagdalják egymást, rendben?
- Kérésed számomra parancs.
Edward elhelyezkedett a díványon, amíg én elindítottam a filmet a kezdo képsorokat áttekerve.Amint letelepdtem elé a dívány szélére, karjait felkapta, átölelte a derekam
engem pedig a mellkasára vont. Kemény, hideg – tökéletes – mellkasa
nem volt épp oly kényelmes, mint egy díszpárna, de sokkal kívánatosabb volt.
Lehúzta a dívány háttámláján lévo gyapjútakarót, majd körém tekerte, hogy ne
fázzak fagyos testétol.
- Tudod, sosem voltam valami megérto Rómeóval – jegyezte meg ahogy a film elkezdodött
- Mi a gond Rómeóval? – kérdeztem kissé támadóan. Rómeó volt az egyik
kedvenc karakterem. Amíg meg nem ismertem Edwardot,róla ábrándoztam.
- Nos, eloször még Rosalinebe szerelmes – nem gondolod, hogy hogy ez ingatag jellemre vall?Aztán pár percel késobb már esküvo,és megöli Júlia unokatestvérét.
Ez nem valami brilliáns. Hiba hiba után. Hogy tudná még ennél is jobban
tönkretenni a saját boldogságát?
Felsóhajtottam.
- Szeretnéd ha inkább egyedül nézném meg a filmet?
- Nem, úgyis inkább téged nézlek. Ujjai szabadon koröztek végig a karomon
libabort okozva. – Sírni fogsz?
- Valószínuleg – ismertem be – ha odafigyelek.
- Akkor nem is zavarlak.
De hirtelen az ajkait éreztem a hajamon, és ez nagyon is zavaró volt.
Végül siekresen odakoncentráltam a filmre, nagyrészt köszönhetoen annak hogy Edward
Rómeó szövegét suttogta a fülembe. – Ellenállhatatlan, selmyes hangja
a színészét jellegtelenné és dúrvává tette. Az o legnagyobb örömére
elsírtam magam amikor Júlia felébred és férjét holtan találja.
- Elismerem, hogy majdhogynem irigylem itt. – Mondta Edward miközben felitatta könnyeimet egy hajtincsemmel.
- Júlia nagyon csinos.
Útálkozó hangot hallatott.
- Nem a lány miatt irigylem, hanem az öngyilkosság egyszerusége miatt – magyarázta
ugrató hangnemben. – Nektek embereknek annyira könnyu. Csak annyit kell tenentek, hogy
lenyeltek egy kis ampullányi növényi kivonatot…
- Hogy mi? – ziháltam
- Egyszer már elgondolkodtam ezen, és Carlisle tapasztalataiból már tudtam, hogy
ez nem olyan egyszeru. Még abban sem vagyok biztos, hogy hányféle képpen próbálta meg
eldobni az életét a kezdetekkor… miután ráeszmélt hogy mivé vált… – hangja mely komollyá vált,most már ellágyult.
- És nyilvánvalóan még továbbra is jó egészségnek örvend.
Megfordultam, hogy lássam az arcát.
- Mit értesz az alatt, hogy egyszer már elgondolkodtál ezen?
- Múlt tavasszal, amikor te… majdnem meghaltál.. – tartott egy lélegzetnyi szünetet
hogy elsimítsa ugrató hangnemét – Természetesen végig arra koncentráltam, hogy
élve rádtaláljak, de elmém egy része már elemezte az eshetoségeimet. Mint mondtam,
számomra nem olyan egyszeru mint egy embernek.
Egy pillanatra, eszembe villant legutóbbi Phoenixi utam és megremegtem.
Olyan tisztán láttam – a vakító napfényt, a párát ami a betonról szállt fel,
mialatt azért rohantam, hogy megtaláljam azt a szadista vámpírt aki halálra akart kínozni.
Jamest, amint a tükörteremben vár rám édesanyám társaságában – legalábbis úgy tudtam.
Fogalmam sem volt róla, hogy ez trükk. Ahogy James nem tudott róla, hogy Edward
a keresésemen van, Edward idoben ért oda, de elég közel volt. Akaratlanul kalandoztak el ujjaim a kezemen lévo, félhold alakú sebhelyen, amely mindig kissé huvösebb volt, mint a boröm többi részén. Megráztam a fejem – mintha el tudnám tuntetni a rossz emlékeket -
és próbáltam felfogni mire is gondol Edward. Gyomrom kellemetlenül megcsavarodott.
-Az eshetoségeidet? – ismételtem.
- Nos, egyáltalán nem szándékoztam tovább élni nélküled. – Úgy forgatta szemét mintha ez a tény gyerekesen nyilvánvaló lenne. – De nem voltam biztos benne
hogy is kéne csinálnom. Tudtam, hogy Emmett és Jasper sosem segítene… így arra gondoltam
Olaszországba kéne mennem és fel kéne provokálni a Volturit. Nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja, de arany szemei tunodve néztek egy olyan távoli
hely felé, amely megfontolása szerint véget vetne az életének. Hirtelen feldühödtem.
- Mi az a Volturi? – követeltem a választ.
- A Volturi egy család. – magyarázta, szemei továbbra is zárkózottak. – Fajtánk nagyon öreg és nagyon hatalmas családja. Gondolom, majdnem olyanok mintha világunk királyi családja lennének. Carlisle rövid ideig velük élt, még mielott letelepedett volna Amerikában – emlékszel a történetre?
- Hát persze hogy emlékszem!
Sosem felejtem el az elso alkalmat, amikor az otthonában jártam, abban a
hatalmas, fehér palotában amely az erdo mélyén a folyó mellett bújt meg,
vagy a szobát ahol Carlisle – Edward apja oly sokféle módon – azokat a festményeket
tartotta, amelyek személyes történetét illusztrálták. A legélénkebb, legvadabb színeken
pompázó olajfestmény volt ott a legnagyobb, amely Carlisle olaszországi idejébol való volt.
Természetesen emlékeztem arra a férfi négyesre, akiknek tökéletes vágású szeráf arca volt,
és a legmagasabb balkonról szemlélodtek a színes forgatagon át.
Habár a kép több évszázados volt, Carlisle – a szoke angyal – változatlannak látszott.
És emlékeztem a másik háromra is, Carlsile korai ismeroseire. Edward sosem Volturiként emlegette ezt a gyönyöru, két fekete és egy hófehér hajú férfiból álló triót,
hanem Aronak, Caiusnak, és Marcusnak, a muvészetek éjleli patrónusainak…
- Akárhogyis, a Volturit nem ajánlatos felbosszanatani. – Folytatta Edward
félbeszakítva a felismerést
- Kivéve ha meg akarsz halni – vagy bármi is az ami történik velünk.Hangja higgadt volt, majdhogynem unottan ecsetelte a kilátásokat. Dühöm rémületté vált. Márvány arcát kezeim közé vettem, és nagyon szorosan tartottam.
- Soha de soha többé nem szabad ilyenekre gondolnod. – mondtam – Teljesen mindegy, hogy
mi történik velem, megtiltom, hogy árts önmagadnak.
- Soha többé nem teszlek ki veszélynek, így téma lezárva.
-Veszélynek kitenni?! Azt hittem ezt már megbeszéltük, hogy az egésznek az oka csak az én rossz szerencsém volt. – Kezdtem bedühödni.
- Hogy merészelsz ilyenekre gondolni?
A gondolat, hogy Edward megszunik létezni, még akkor is ha halott lennék, elviselhetetlenül fájdalmas volt.
- Mit tennél ha a helyzet fordítva állna elo? – kérdezte
- Az nem ugyanaz.
Nem úgy tunt mint aki megérti a különbséget. Kuncogott.
- Mi lenne ha történne veled valami? – Elsápadtam a gondolatra. – Szeretnéd ha ha bántanám magam?
Fájdalom nyoma suhant át tökéletes arcán.
- Azt hiszem értem az álláspontod… egy kicsit – ismerte be. – De mit csinálhatnék nélküled?
- Bármit, amit az elott tettél mielott én jöttem és megnehezítettem a életed.
Felsóhajtott – Annyira leegyszerusíted.
- Annak kéne lennie. Nem vagyok olyan érdekes.
Már épp vitába akart szállni, de végül felhagyott vele.
- Téma lezárva – emlékeztetett.
Hirtelen közömbösebb testhelyzetbe vágta magát, maga mellé húzva engem
és már nem is értünk egymáshoz.

- Charlie? – tippeltem
Edward elmosolyodott. Egy pillanattal késobb, már hallottam is a járor autót
a felhajtón. Kinyúltam és formálisan megfogtam a kezét. Apám ennyivel még képes megbékélni.Charlie egy pizzás dobozzal jött be.
- Hello srácok – vigyorgott felém – Gondoltam kihagynátok a szülinapi fözést és mosogatást.
Éhesek vagytok?
- Persze. Kösz apa!
Apa nem koomentálta Edward nyilvánvaló étvágytalanság. Már hozzászokott, hogy kihagyja az étkezéseket.
- Nem bánod, ha elkérem Bellát az estére? – Kérdezte Edward, amikor Charlie és én végeztünk.
Reménykedve pillanottam Charliera. Lehet, hogy sajátos elképzelései vannak a születésnapokról,mint például otthon maradás, családi események – ez volt az elso közös születésnapom vele,az elso mióta édesanyám -Renne- újraházasodott, és Floridába költözött,így fogalmam sem volt róla, mit szeretne.
- Rendben van, ma este a Mariners játszik a Sox ellen. – magyrázta Charlie, és reményeim köddé váltak.
- Szóval én nem leszek valami jó társaság… Itt van. Felemelte a fényképezogépet, amit
Renne ajánlatára vett nekem (mivel kellenek majd képek is a fényképalbuma) és átdobta nekem.
Jobban is tudhatta volna, hogy én sosem rendelkeztem jó koordinációs képességekkel.
A fényképezogép lecsúszott az ujjhegyeimrol, és szépen bukfencezett a padló felé.
Edward még az elott elkapta mielott széttörhetett volna a linóleumon.
- Szép védés! – Jegyezte meg Charlie – Ha jó móka lesz ma Cullenéknél akkor le kéne fényképezned! Tudod milyen az anyád, már azelott látni szeretné a képeket mielott még elkattintanád oket.
- Jó ötlet Charlie – mondta Edward, átadva nekem a gépet.
Ráemeltem Edwardra a gépet, és ellottem az elso képet.
- Muködik!
- Az jó! Hé adjátok át üdvözletem Alicenek. Már nem járt itt egy ideje.
Biggyedt le Chalie ajkának sarka.
- Még csak három napja apa! – emlékeztettem rá. Chalie rajongott Aliceért.
Múlt tavasszal kerültek kapcsolatba egymással, amíg Alice átsegített engem
kínos lábadozásomon. Charlie örökre hálás lesz neki azért, hogy megkímélte ot
attól a horrortól amti a majdnem-felnott lánya mosdásának segítését jelentette.
- De átadom neki.
- Ok. Érezzétek jól magatokat srácok. – Egyértelmu elbocsátás volt.
Charlie már útban is volt a nappali és a tv felé.Edward gyozedelmesen elmosolyodott, majd megfogta a kezem és kivonszolt a konyhából. Amikor a furgonhoz értünk, ismét csak az utasülés ajtaját tárta ki, de ezúttal nem tiltakoztam. Sötétben még mindig nehezen találtam rá arra a rejtett ösvényre, amely a házukhoz vezetett. Edward észak felé vette az irányt, Forkson át, láthatóan idegeskedve az öreg furgonom sebességhatárán. A motor még hangosabban bogött, amikor 50 fölé nyomta a gázt.
- Nyugalom – figyelmeztettem
- Tudod mi tetszene neked? Egy helyes kis Audi coupe. Nagyon halk, sok benne a lóero…
- Nincs semmi baj a furgonommal. De ha már drága szükségtelen dolgokról beszélünk,
a saját érdekedben remélem, hogy semmit sem költöttél szülinapi ajándékokra.
- Egy fabatkát sem – mondta erényesen.
- Helyes!
- Megtennél egy szivességet?
- Az atól függ, hogy mirol van szó.
Felsóhajtott, arca komoly volt.
- Bella, az utolsó igazi születésnapja közülünk Emmettnek volt még 1935-ben.
Enyhülj meg egy kicsit, és ne légy olyan körülményes ma este. Mind olyan izgatottak.
Mindig kissé megriasztott, amikor ehhez hasonló dolgokkal állt elo.
- Rendben, viselkedem.
- Lehet, figyelmeztetnem kellene téged…
- Kérlek, tedd meg.
- Amikor azt mondom, hogy mind izgatottak… tényleg úgy értem hogy mindannyian.
- Mindannyian? – akadt el a lélegzetem – Azt hittem, hogy Emmett és Rosalie Afrikában van.
A Forksban élok persze úgy tudták, hogy az idosebb Cullenek a ballagás után a Dartmouthi Foiskolára mentek,de én jobban tudtam.
- Emmett feltétlen itt akart lenni.
- De… Rosalie?
- Tudom Bella. Ne aggódj, viselkedni fog.
Nem szóltam semmit. Mintha csak olyan könnyu lenne, nem aggódni. Alice-szel ellentében
Edward másik fogadott novére, az aranyszoke és tökéletes Rosalie nem igazán kedvelt engem.
Az igazság az, hogy ez az érzés kicsit több volt szimpla unszimpátiánál. Ami Rosaliet illeti, én egy illetéktelen behatoló voltam családja titkos életében. Szörnyu buntudatom volt a kialakult helyzet miatt, sejtve, hogy Rosalie és Emmett elhúzódó távolléte az én hibám volt, de még ha élveztem is Rosalie hiányát, Edward nagy játékos mackós fivérét Emmettet azonban hiányoltam. Sok tekintetben o volt az a báty akit mindig is szerettem volna… csak sokkal-sokkal rémisztobb.
Edward a témaváltás mellett döntött.
- Szóval, ha már nem engeded, hogy megvegyem neked az Audit, lenne valami aminek
örülnél a születésnapodra?
A szavak suttogásként érkeztek: – Tudod mire vágyom!
Mély ránc futott végig márvány homlokán.
Egyértelmuen azt kívánta, bárcsak maradt volna a Rosalie témánál.Úgy tunt, már soksszor átestünk ezen a vitán a nap folyamán.
- Ne ma Bella. Kérlek!
- Talán Alice megadja amit kérek.
Edward mélyen, fenyegetoen morgott.
- Nem ez lesz az utolsó születésnapod Bella! – esküdte
- Ez nem fair!
Úgy rémlett mintha a fogai összecsattannának.
Már a házfelé hajtottunk. Fényesség tört ki az alsó két szint minden ablakán.
Japán lámpások hosszú sora csüngött alá a tornác ereszérol, lágy fényeséggel árasztva el a
házat körülvevo cédrusokat. Hatalmas edények tele virágokkal – rózsaszín rózsák -
vezettek fel a bejárati ajtóhoz.
Felnyögtem.Edward vett pár mély lélegzetet, hogy megnyugtassa magát.
- Ez egy buli – emlékeztetett – próbálj meg jó csapatjátékos lenni.
- Persze – dünnyögtem
Körbesétált, hogy kinyissa az ajtót és felajánlotta segíto kezét.
- Lenne egy kérdésem
Óvatosan várakozott.
- Ha elohivatom a filmtekercset – kérdeztem a fényképezogéppel játszadozva a kezemben -
látható leszel majd a képen?
Edward felnevetett. Kisegített a kocsiból, elvezetett a lépcso felé,
és még akkor is nevetett amikor kinyitotta nekem az ajtót.
Mindannyian a hatlmas fehér nappaliban várakoztak; amikor beléptem az ajtón
egy hatalmas “Boldog Születésnapot Bella” kiáltással fogadtak, míg én elpirultam
és a padlóra szegeztem a tekintetem. Alice minden egyes sima felületet rózsaszín gyertyákkal és tucatnyi kristály vázás rózsával fedett be.Edward zongorája mellett egy fehér terítovel fedett nagy asztal volt felállítva, melyen rózsaszín torta állt, még több rózsa, egy rakás üveg tányér és egy kisebb halom ezüst papírba csomagolt ajándék.
Százsor rosszabb volt mint képzeltem.
Edward érzékelve feszengésemet, bátorítólag ölelte át derekam, és csókolta meg fejbúbom.
Edward szülei, Carlisle és Esme – képtelenül fiatalok és szeretreméltóak mint mindig -
álltak legközelebb az ajtóhoz. Esme óvatosan megölelt, és míg lágy karamel színu haja
megsimította arcomat, puszilt adott homlokomra, majd Carlisle megölete a vállaimat.
- Sajnálom Bella – sottogta – képtelenk voltunk Alicet féken tartani.
Rosalie és Emmett mögöttük állt. Rosalie nem mosolygott, de legalább nem is fixírozott.
Emmett arca hatalmas vigyorban tündökölt. Már hónapok óta nem láttam oket,
majd elfelejtettem mennyire gyönyöru Rosalie – szinte fájt ahogy ránéztem. És Emmett mindig ilyen… hatalams volt?
- Semmit sem változtál! – közölte Emmett megjátszott csalódással – Megfigyelheto változásra számítottam,de tessék, ittvagy, kipirulva mint mindig.
- Igazán kösz Emmett – még jobban elpirulva. Felnevetett
- Ki kell ugranom egy percre – feltunoen odakacsintott Alicre
- Semmi vicceset ne csinálj amíg visszatérek.
- Megpróbálom
Alice elengedte Jasper kezét és elore ugrott, fogsora csak úgy csillogott a fényessségben.
Jasper is mosolygot, de tartotta a távolságot. Magasan és szokén dolt neki a lépcso oszlopának. Azt gondoltam, hogy az ido alatt amit Phoenixben töltöttünk összezárva,
sikeresen legyozte velem szembeni idegenkedését. De amint felszabadult az engem védelmezo feladat alól pontosan úgy viselkedett velem mint azelott – került engem amennyire csak lehetséges.Tudtam, hogy nem személyes – pusztán elovigyázatosság – ezért próbáltam
nem túl érzékenyen felfogni a dolgot. Jaspernek több nehézséggel járt a Cullenek diétájához
való alkalmazkodás mint a többieknek, az emberi vérnek ellenállni nagyobb kihívást jelentett számára hisz még nem olyan régóta gyakorolta.
- Ideje kinyitni az ajándékokat! – közölte Alice. Hideg kezeit könyökömre helyezve
húzott a tortával és ragyogó csomagokkal megrakott asztal felé.
Felöltöttem legjobb mártír ábrázatomat
- Alice emlékszel, hogy azt mondtam nem kérek semmit…
- De én nem figyeltem – vágott közbe önelégülten – Nyisd ki!
Elvette a gépet a kezembol, és egy ezüst színu nagy, szögletes dobozt tett a helyére.
A doboz annyira könnyu volt, hogy szinte üresnek tunt. A tetjén lévo kártya azt hírdette, hogy Emmettol,Rosalietól és Jaspertol kaptam. Öntudatlanul szakítottam fel a papírt, és bámultam az elobukkanó dobozra. Valamilyen elektronikus dolog volt, rengeteg számmal a nevében.
Kinyitottam a dobozt megvilágosodást remélve. A doboz azonban üres volt.
- Um.. kösz!
Rosalie megvillantott egy mosolyt, Jasper nevetett.
- Ez egy stereo a furgonodba – magyarázta – Emmett épp most szereli be, így nem tudod visszaadni. Alice mindig egy lépéssel elottem járt.
- Köszönöm Jasper, Rosalie. – mondtam nekik, vigyorogva amint eszembe jutott
Edward délutáni panaszáradata a rádiómról – valószínúleg megrendezetten.
- Kösz Emmett! – Kiáltottam hangosabban.
Morajló nevetése behallatszott a furgonomból, és képtelen voltam nem nevetni.

- Most nyisd kis enyém és Edwardét – mondta Alice, annyira izgatott volt, hogy hangja
magasan trillázott. Egy kicsi, lapos doboz volt a kezében.
Odafordultam Edwardhoz hogy egy baziliszkusz mosolyával jutalmazzam meg.
- Megígérted!
Mielott válaszolhatott volna, Emmett ugrott be az ajtón.
- Pont idoben! – kiáltotta. Jasper mögé állt, aki maga is közelebb jött mint általában
hogy jobban lásson.
- Egy petákot sem költöttem – biztosított Edward. Kisimított egy hajtincset az arcomból,
melytol az bizseregni kezdett.
Vettem egy mély levegot és odafordultam Alicehez.
- Add ide! – sohajtottam
Emmett élvezettel kuncogott. Elvettem a kis csomagot, Edwardra fordítva a tekintetem, amíg ujjamat a papír széle alá csúsztattam és a szalag alá rántottam.
- A fenébe! – motyogtam, amikor a papír megvágta az ujjam; kirántottam hogy megvizsgáljam
a sérülést. Egy vércsepp szivárgott az aprócska sebbol.
Aztán minden olyan gyorsan történt.
- Ne! – ordította Edward
Elém vágta magát, átdobva engem az asztalon. Velem együtt esett le, szétszórva a tortát
az ajándékokat, a virágokat és a tényérokat. Törött kristály borította kupiban landoltam.
Jasper nekirontott Edwardnak, melynek hangja olyan volt mint az összeütközo kotömböké
egy csúszdán. Más hang is volt ott, egy grizli morgás, amely úgy tunt, hogy Jasper
mellkasából jön. Jasper megpróbálta félrelökni Edwardot, fogai csupán pár hüvelykkel
csattantak az arca elott. A következo pillanatban Emmett megragadta hátulról Jaspert, egy masszív vasszorításba zárva ot, de Jasper tovább küzdött, csakis rajtam tartva vad, üres tekintetét. A sokkon túl, a fájdalom is belém hasított. Lebukfenceztem az éles, törött üvegcserepekkel borított padlóra a zongoránál, kezeim kitártam hogy felfogjam az esést. És ekkor nyilalt belém az égeto szúró fájdalom amely a csuklómtól egész a könyökömig hatolt.
Kábán és zavartan néztem, vörös vérem amint pulzál ki karomból, és rögtön utána a hat, hirtelen mohón csillogó vámpír szemébe.